Repülő lovak és szekerek?

   Terjedelmes leírásokat találhatunk a védikus hagyományokban olyan emberszerű fajokról, akik szabadon tudnak repülni univerzum szerte a vimana nevű járművek segítségével. Kifogásolhatjuk azonban, hogy találhatunk továbbá védikus történeteket ló vontatta szekerekről, amelyek az égen repülnek. Ezek a történetek minden bizonnyal teljesen abszurdnak tűnnek, hiszen nincs értelme azt állítani, hogy az állatok lábuk használatával tudnának futni a levegőben vagy a világűrben. Ezen abszurditás miatt néhány ember azt mondaná, hogy semmit nem kell túlságosan komolyan vennünk a védikus irodalomból.

   Erre az ellenvetésre az a válasz, hogy valóban vannak beszámolók a védikus irodalomban ló vontatta repülő szekerekről, de ezek a történetek nem feltétlenül abszurdak. Ahhoz, hogy megfelelőképpen megérthessük ezeket, szükség van arra, hogy ehhez hozzáadjunk néhány részletet, amely szövegösszefüggésbe helyezi őket a teljes védikus világképben.

   Néhány hivatkozás a Mahabharata-ban Arjuna-ról a Pandava hősről. Az első történetben Arjuna a világűrben utazik egy lovak húzta szekéren. Ennek a leírásnak számos fontos jellemzője van, beleértve, hogy a világűrön keresztül folyó utazás különös módon történik:

És ezen a napszerű, isteni, csodálatosan működő szekéren Kuru bölcs fia örömmel repült felfelé. Miközben láthatatlanná vált a földi halandók számára, csodálatos légi szekereket látott ezrével. Ott nem sütött nap, nem volt tűz, nem volt hold, viszont világítottak a légi szekerek, utasaik érdemeivel szerzett saját ragyogásukkal. Azok a fények, amelyek csillagnak látszanak, a távolság miatt olyanok, mint apró kis olajlángok, azonban valójában igen nagyok. A Pandava ezeket fényesnek és gyönyörűnek látta, melyek saját kandallójukban, saját tüzükben égtek. Vannak tökéletességet elért királyi látnokok, olyan, háborúban elesett hősök, akik önmegtartóztatásukkal elnyerték a mennyországot, és most százával gyülekeznek itt. Találhatunk ezrével gandharva-kat, akik fénylenek, mint a Nap vagy a tűz, és látunk sok ezer guhyaka-t, látnokot, valamint az apsara-k vendégeit.

Látván ezt az önmagától világító világot, Phalguna meglepődött, és barátságosan megkérdezte Malati-t, aki azt mondta neki: „Ezek szent cselekedetű emberek, saját tüzükön égnek, s amit ott látsz, uram, a Földről csillagoknak tűnnek.” Ekkor a bejáratnál meglátta a győzedelmesen fehér elefántot, a négyagyarú Airavata-t, amely úgy magaslott ott, mint a Kailasa. A siddha-k útján haladva e kiváló Kuru Pandava előre világított, a királyok világai mellett, majd ránézett Amaravati-ra, Indra városára.

   Ebben a régióban Arjuna azt látta, hogy a csillagok önragyogó világok, a gandharva-k, guhyaka-k és mások tüzei, beleértve a szent cselekedetű embereket, akik a mennyországba jutottak. Magukról a csillagokról e fejezet azt mondja, hogy légi szekerek, s ez nyilvánvalóan költői leírás. Beszélnek róluk, mint személyekről is, és ez az ott élő uralkodó személyre vonatkozik.

   A másik érdekes dolog az, hogy Arjuna a siddha-k útján ment, s ez az út a királyok világai mellett Indra városa felé halad. Később erről az útról úgy beszélnek, mint a csillagok útjáról vagy az istenek útjáról. Úgy tűnik tehát, hogy Arjuna szekere egyfajta úton haladt az űrben.

   A Visnu Purana némiképpen fényt derít az Arjuna által követett tényleges útra. Azt írja, az istenek útja (deva-yana) északra fekszik a Nap pályájától, északra Nagavithi-től (naksatra-któl, Asvini-től, Bharani-tól, és Krttika-tól) és délre a hét rsi csillagaitól. Az Asvini és Bharani konstellációk a Kosban, a Nappályától északra, a Krttika pedig a szomszédos konstelláció a Bikában, amelyet Pleiadokként (Fiastyúk) ismernek. Az Asvini, Bharani, és Krttika egy 28 konstellációból álló csoporthoz tartozik. Ezeket szanszkritül naksatra-knak, magyarul pedig csillagoknak vagy holdházaknak hívják. A hét rsi a Nagymedve (Göncölszekér) csillaga. Ebből az információból elképzelést nyerhetünk az istenek útjáról, mint olyan útról, amely csillagokon keresztül vezet az északi mennyei félgömbön.

   A másik fontos mennyei út a pita-k útja (pitr-yana). A Visnu Purana szerint ez az út az Agastya csillagtól északra helyezkedik el, Ajavithi-től (a három naksatra-tól, Mula-tól, Purvasadha-tól és Uttarasadha-tól) pedig délre, a Vaisvanara úton kívül. A pita-k régiója, vagyis Pitrloka a védikus irodalom szerint Yama (Yamaraja) főhadiszállása. Ő az a deva, aki büntetést szab ki a bűnös emberre, és akinek légi gyülekezőhelyét előbb már leírtuk. A Bhagavata Purana leírása alapján ez a régió a pokolbolygókkal együtt az univerzum déli oldalán fekszik, a Bhu-mandala-tól, a földi bolygórendszertől délre.

   A Mula, Purvasadha és Uttarasadha naksatra-k megfelelnek a Skorpió és Nyilas konstellációk részeinek, és azt mondják, Agastya a Canopus nevű déli féltekéjű csillag. Így a Visnu Purana-ban leírtak szerint, a már ismert égi jegyek alapján el tudjuk képzelni a Pitrloka elhelyezkedését és a hozzá vezető útét is.

   Ezek a mennyei utak nagy távolságot jelentenek, és ha kimennek az űrbe, felmerül az a probléma, hogy nincs beszívható atmoszféra. Akkor milyen lovak tudnak ilyen utakon haladni? Ezt a kérdést megválaszolhatjuk, ha idézzük a történetet a Mahabharata-ból, amelyben a Citraratha nevű gandharva áldást kínál Arjuna-nak. Bár Citraratha-nak volt vimana-ja, mégis a lovak iránt érdeklődött.

Óh, emberek legjobbja, szeretnék felajánlani neked és mind az öt bátyádnak száz lovat, amelyet a gandharva-k tenyésztettek. Az istenek és a gandharva-k hegyei mennyei illatot bocsátanak ki, és e lovak az elme segítségével futnak. Még ha erejük el is fogy, sebességük akkor sem csökken…

E gandharva lovak szabadon változtatják színüket, tetszés szerinti sebességgel repülnek, s puszta akaratodra megjelennek előtted szolgálatra készen. Ezek a lovak valóban mindig teljesítik a kívánságod.

   Úgy tűnik, ezek olyan misztikus lovak, amelyek az anyagi energia finomfizikai kategóriáit irányító törvények szerint működnek. Feltehetően az út is, amelyen utaznak, hasonló természetű, és az, hogy rövid idő alatt ezen az úton hatalmas távolságokat megtesznek, azért van, mert a finomenergiát irányító törvényeknek engedelmeskednek, nem pedig a durva anyagot irányító törvényeknek.

   A tény, hogy az ember fizikai teste végig tud haladni ezen az úton, a prapti és a mano-java nevű siddhi-vel magyarázható. Az alapgondolat az, hogy a finomabb törvények magukban foglalják és meg is haladják a fizikai törvényeket. A durvafizikai anyagok, amelyek engedelmeskednek az ismert fizikai törvényeknek, a finom törvényeknek is megfelelnek. Azonban ugyanezek a finomfizikai törvények úgy is alkalmazhatóak, hogy a fizikai anyagot olyan működésre késztessék, amely ellent mond a fizika általános törvényeinek.

   Most vessünk pillantást Arjuna szekerére. Az alábbiakban az egyik általa használt szekér leírását olvashatjuk:

A szekéren minden szükséges felszerelést megtalálhattunk. Nem tudták legyőzni se istenek, se démonok, fényt bocsátott ki, és mély, morgó hangot adott. Szépsége mindenkinek a figyelmét lenyűgözte. Visvakarma, a tervezés és szerkesztés ura teremtette ezt a járművet lemondása erőivel, melynek formája, csakúgy, mint a Napé, nem pontosan figyelhető meg.

   Az a következtetés vonható le, hogy alapvetően ugyan azt a technológiát használják a vimana-knál és a repülő lovak vontatta szekereknél. E technológia misztikus erőkön és az anyagi energia magasabb dimenziójú aspektusain múlik, amely a mai tudomány számara ismeretlenek, a deva-k számára közhelyek. A vimana-k alapvetően olyan építészeti konstrukciók, amelyek repülni tudnak mind a három dimenzióban, mind a magasabb dimenziókban, és teszik ezt olyan erőkkel, amelyek számunkra misztikusnak tűnnek. A gandharva lovak ugyan ilyen misztikus szinten működnek, és ugyanez vonatkozik az általuk húzott szekerekre is.

   Ha ez igaz, akkor kérdés, miért bajlódnak a deva-k és egyéb hozzájuk hasonló lények ló vontatta járművekkel, amikor ott vannak a saját energiájukkal működő vimana-k. Ha átgondoljuk a Mahabharata egészét, a válsz az, ezek a lények azért használnak lovakat, mert szeretik őket. Alkalmaznak repülő építészeti alkalmatosságokat, ha az felel meg a céljaiknak, de ugyanakkor nagyon szeretik a lovaglást. Ehhez hasonlóan olyan súlyos fegyverekkel bírnak, mint a brahmastra, amely sugárenergián alapul, ugyanakkor szabályok korlátozzák a kéz-kéz elleni buzogányharcot. Az általános benyomás az, hogy a deva-k és az upadeva-k az életet és a személyes vitézséget hangsúlyozzák és emelik a gépek fölé.

Vaikuntha vimana-k:

   A Bhagavata Purana-hoz fűzött magyarázatában A. C. Bhaktivedantav Swami Prabhupada az űrben történő mozgás három módját írja le. Az egyik a mechanikus űrhajó, melynek a neve ka-pota-vayu. Itt a ka étert, vagy űrt jelent, a pota pedig hajót. A ka-pota-vayu szójáték is lehet, mert a kapota galambot is jelent.

   A második mód az akasa-patana. „Csakúgy, mint a gondolat is bárhova tud repülni mechanikus segítség nélkül, az akasa-patana repülőgép is a gondolat sebességével tud szállni.” Az általunk megvizsgált vimana-k közül úgy tűnik, sok használja az akasa-patana módszert. Más vimana-k mechanikus módszerekkel működhetnek, amelyek az étert, vagyis modern szóhasználattal a téridő szerkezetet manipulálják.

   A Bhagavata Purana szerint az éter az űr anyaga, és minden durvafizikai anyag az éter transzformációja által keletkezik. A geometrodinamikai elmélete szerint (John Wheeler), minden anyagi részecske csupán a téridő változata. Így lehetséges kell legyen az éter manipulálása a fizikai anyag manipulálásával. Ebből láthatjuk, lehetséges olyan fizikai gépet építeni, amely manipulálja a téridőt, és szokatlan utazási módokat nyújt.

   A Bhagavata Purana elmondja, hogy az éter, a finomfizikai elme tevékenységi tere. Ez azt jelenti, hogy az étert lehet manipulálni az elme tevékenységével is, s így az akasa-patana utazás lehetséges.

   Az akasa-patana rendszer a finomfizikai elme energiáját hasznosítja, de még mindig anyagi. E felett áll a Vaikuntha folyamat, amely teljes mértékben lelki. A védikus rendszerben a Vaikuntha a lelki világ. Míg az anyagi világot az érzéketlen anyag és az érző lélek kettőssége jellemzi, a Vaikuntha világban minden tudatos és önragyogó. Vaikuntha-n a tárgyak egy cintamani nevezetű érző anyagból készülnek, amit a „bölcsek kövének” lehet fordítani.

   A védikus irodalom sok helyen utal tisztán lelki vimana-kra, amelyek a Vaikuntha-ról származnak, és ezeket mindig meg kell említeni, ha védikus vimana-król beszélünk. A vaikuntha-beli vimana-kat gyakran hattyúként emlegetik, vagy hattyú formájúnak mondják, de ezek nem hattyúk. Vannak repülő szerkezetek, amelyek cintamani-ból készültek, és pusztán a tudat erejével közlekednek.

   Vaikuntha vimana szerepel abban a történetben, melyben egy Dhruva nevű király megszabadul az anyagi kötöttségtől. A történet arról szól, hogy hogyan jelent meg ez a jármű Dhruva halálakor:

Amint a felszabadulás jelei megnyilvánultak a királyon, egy csodálatos repülőgépet, vimana-t látott, amint lejött az égből, olyan volt, mintha a fényes telihold szállna alá bevilágítva mind a tíz irányt.

Dhruva Maharaja a repülőn látta Visnu két csodálatos társát. Négy kezük volt, és testük feketén fénylett, fiatalok voltak, üdék, és szemük olyan volt, akár a pirosas lótuszvirág. Kezükben buzogányt tartottak, és rendkívül szép ruhát viseltek sisakkal. Nyakláncok, fülbevalók és karkötők díszítették őket.

   Mielőtt beszállt volna a vimana-ba, a király megkapta lelki testét, a siddha-deha-t. Ez egy elpusztíthatatlan testi forma, amely lelki energiából áll, és alkalmas az életre a Vaikuntha atmoszférában. Dhruva vimana utazásáról a következőt olvashatjuk:

Miközben Dhruva Maharaja átkelt az űrön, szép fokozatosan meglátta a Naprendszer összes bolygóját, és az úton látta az összes félistent repülőgépeiken, amint virágesőt szórtak rá.

Dhruva Maharaja így áthaladt a nagy bölcsek, a saptarsi-k hét bolygórendszerén. E régió mögött elfoglalta az örök élet transzcendentális helyét azon a bolygón, ahol Visnu él.

   A védikus írások gyakran említik, hogy a deva-k virágokat szórnak nagy személyiségekre, főként, amikor nagy győzelmet arattak, vagy más dicsőséges esemény alkalmából. Ennek során a rájuk jellemző misztikus transzporttal mozgatják a virágszirmokat. Ennek lehetséges párhuzama a fatimai csoda, amikor misztikus módon virágszirmok tűntek fel Portugáliában, Fatimától nem messze, valahányszor egy fényes lény – sokan Szűz Máriának hitték – látogatást tett.

Időtágulás:

   Van egy könyv, amely a Jelenések a híres hegyek barlangmennyeiről, és a boldogság földjeiről címet viseli. A szerzője a kínai Tu Kuang, aki 850-től 933-ig élt. Ez a könyv tíz barlangmennyországot és harminchat kis barlangmennyországot sorol fel, amelyek állítólag Kína hegyei alatt léteznek. Egy ember egyszer belépett az egyik folyosóba, amely az egyik ilyen barlangmennyországhoz vezet. Tapasztalatait így írja le:

Miután tíz mérföldet gyalogolt, hirtelen egy gyönyörű országban találta magát, ahol az ég tiszta kék volt, a felhők pedig fénylő rózsaszínűek, a virágok kellemesen illatoztak és sűrű fűzfák, cinóberszínű tornyok, piros pavilonok és csodaszép paloták emelkedtek a földjén. Találkozott egy csoport szép csábító nővel, akik elvitték egy jáspisból készült házba, és csodálatos zenét játszottak neki, miközben ő rubinvörös italt és jade színű levet ivott. Amikor úgy érezte, hogy mindjárt elcsábítják, akkor eszébe jutott a családja, és visszatért a bejárathoz. Egy furcsa fény táncolt előtte, az vezette, és a barlangból kiérve visszatért a külső világba. Mikor elérte szülőfaluját, nem ismert fel senkit, s amikor házához ért, saját, kilenc generációval későbbi leszármazottaival találkozott. Ők azt mondták, hogy az egyik ősük eltűnt egy barlangban háromszáz évvel azelőtt, és azután sose látták többet.

   Itt ugyanazzal az időeltolódással találkozunk, amivel más, például az európai folklórban is találkozhatunk. Ez, valamint az a tény, hogy a férfi olyan országban találta magát, ahol kék az ég és felhők vannak, azt jelzi, hogy a barlangon keresztül egy párhozamos világban jutott.

   A Bhagavata Purana-ban találhatunk leírást a párhuzamos realitásról, aminek a neve Bila-svarga, vagyis földalatti mennyország, amely kapcsolatban áll a barlangmennyország kínai történetével. A Bila-svarga-t úgy írják le, mint egy gyönyörű helyet, ahol szépen feldíszített városok, tiszta vizű tavak és nagy parkok és kertek vannak. Ugyanakkor a Napot és a Holdat nem lehet látni, és a lakók nem érzik az idő múlását. A Bila-svarga hét világra, loka-ra van felosztva, ezért ez jóval több, mint egy mesterségesen megvilágított, földalatti barlang.

   A loka-k egyikét Atala-nak hívják, ahol többek között a nők három csoportja is lakik, a svairini, a kamini és a pumscali. A következő leírás bemutatja, mi történik, ha egy férfi meglátogatja ezt a régiót:

Ha egy férfi belép az Atala bolygóra, ezek a nők azonnal lecsapnak rá, és egy mámorító italt itatnak vele, ami a hataka (cannabis indica) nevű növényből készül. Ez a részegítő ital felfokozza a férfi szexuális erejét, s ezt a nők saját élvezetükre használják.  Elbűvölik őt vonzó pillantásaikkal, bensőséges szavaikkal, szerelmes mosolyukkal és öleléseikkel, s ráveszik, hogy a nemi élet örömeit élvezze velük, teljes elégedettségükig. A férfi, felfokozott szexuális ereje miatt azt gondolja, hogy erősebb tízezer elefántnál, s hogy ő a legtökéletesebb lény. E hamis büszkeség illúziójában, megmámorosodva azt hiszi, ő maga Isten, és ügyet sem vesz a közelgő halálra.

   Fontos megjegyezni, hogy Atala-t bolygóként írják le ebben a fordításban: Néha a loka szót bolygórendszernek fordítják, a Bila-svarga hét loka-ra pedig úgy hivatkoznak, mint alsóbb bolygórendszerek. A Bhagavata Purana jelzi, hogy a Bila-svarga túlterjed a Naprendszer síkján, ezért hívják svarga-nak, vagyis mennyországnak. Mindazonáltal úgy érhető el, ha belépünk a Földbe, felhasználva az utazás magasabb dimenziós módszereit, és ilyen értelemben bila, azaz föld alatti.

   A védikus irodalom azt állítja, hogy hierarchia van a bolygórendszerek között, amit párhozamos világokként képzelhetünk el. A legmagasabb rendszer Brahmaloka, Brahma világa, és a Földhöz képest ez jelenti az időtágulás legextrémebb szintjét. Más, középszerű bolygórendszerek, az időtágulás közepes fokait képviselik.

   Brahmaloka időtágulását illusztrálja a követező történet. A történet azzal kezdődik, hogy megemlít egy Kusasthali nevű, tenger alatti királyságot, amely önmagában is egy párhozamos valóságot képvisel. A történetben szereplő emberek a Surya-vamsa tagjai. Ez a dinasztia Surya-tól, a Nap uralkodó deva-jatól ered. A dinasztia tagjairól azt mondják, hogy emberiek, azonban olyan misztikus erővel rendelkeznek, amelyet a mai átlagember nem birtokol. Egyikük, egy Kakudmi nevű király elutazott Brahma világába, ahol tapasztalatokat szerzett Brahma időskálájáról:

Óh, Maharaja Pariksit, az ellenség legyőzője, Revata felépített egy királyságot az óceán mélyén, amelyet Kusasthali-nak neveztek. Ott élt és uralkodott például Anarta földjén. Száz nagyon szép fia volt, közöttük a legöregebb Kakudmi.

Kakudmi saját leányával, Revati-val elment Brahma-hoz Brahmaloka-ra, amely transzcendentális az anyagi természet három kötőerejéhez képest, és Kakudmi azután érdeklődött, ki lenne megfelelő férj a leánya számára. Mikor Kakudmi odaért, Brahma épp koncertet hallgatott, amelyet a gandharva-k adtak elő, így nem volt ideje beszélni a királlyal, ezért Kakudmi várakozni kényszerült. A koncert után felajánlotta hódolatát Brahma-nak, és előadta kérését.

Brahma, mikor meghallotta szavait, hangosan nevetni kezdett, majd így szólt Kakudmi-hoz: „Óh, király, mindazok, akiket szíved mélyén elfogadtál vejedül, az idők folyamán már rég eltűntek. Már huszonhét catur-yuga eltelt azóta. Mind elmentek, akikre gondoltál, csakúgy, mint a fiaid, az unokáid és más leszármazottaid. A nevüket sem hallhatod már a Földön.”

   A hagyományos szanszkrit iratok szerint egy catur-yuga 4 320 000 év. Ennek az információnak a birtokában felbecsülhetjük az időtágulás mértékét Brahmaloka-án. Ha a gandharva-k koncertje Brahma időskáláján kb. egy óráig tartott, akkor ez az egy óra 4 320 000 földi év huszonhétszeresének felel meg. Kiderül, hogy ez a becslés szorosan megközelíti azt az időtágulási arányt, amelyet egy másik Brahma történet alapján lehet kiszámítani.

   A következő történet a Brahma-vimohana-lila, amikor is Krsna zavarba hozta Brahma-t. Több ezer évvel ezelőtt Krsna leszállt a Földre, mint avatara, és tehénpásztorfiúként játszott Vrindavana erdeiben (a mai Új Delhitől délre). Krsna hatalmának felmérésére Brahma misztikus erejét felhasználva elrabolta Krsna teheneit és barátait, s elaltatta őket egy rejtekhelyen. Aztán a földi idő szerint egy évre eltávozott, hogy megfigyelje, mi történik.

   Krsna úgy válaszolt Brahma trükkjére, hogy kiterjesztette magát a tehenek és a fiúk pontos másolataivá. Amikor Brahma visszatért, azt látta, hogy Krsna ugyanúgy játszott a fiúkkal és a tehenekkel, mint azelőtt, és ettől teljesen megzavarodott. Mikor ellenőrizte az elrabolt fiúkat és teheneket, akkor látta, hogy ezeket nem lehet megkülönböztetni azoktól, amelyek Krsna-val játszottak, és nem értette, hogy ez hogy lehetséges. Végül is Krsna elmondta Brahma-nak, hogy az utóbbi fiúk és tehenek tulajdonképpen saját magával azonosak, és megengedte Brahma-nak, hogy közvetlen bepillantást nyerjen a lelki világba.

   Nos, kiderül, hogy bár Brahma egy évig távol volt, az ő időskáláján csak egy pillanat telt el ezalatt. Itt a szanszkrit truti szót használják a pillanat leírására. A truti-nak több definíciója létezik, de a Surya-siddhanta védikus asztrológiai szöveg úgy definiálja a truti-t, mint 1/33750 másodperc. E szerint egy földi év Brahma időszámítása szerint 1/33750 másodpercnek felel meg.

   Kakudmi király látogatása Brahmaloka-ra 4 320 000 földi év huszonhétszereséig tartott. Ha ezt beszorozzuk 1/33750-nel, akkor azt látjuk, hogy Brahma idejével mérve Kakudmi király látogatása 3456 másodpercig tartott, azaz kevesebb, mint egy óráig. ez megfelel annak a történetnek, amely szerint a királynak várnia kellett a koncert végéig, míg szót válthatott Brahma-val.

   Mellesleg, miután Brahma találkozott Krsna-val, visszavitte az eredeti tehénpásztorfiúkat, akik visszanyerték eredeti tudatukat. Csodálkozva tapasztalták, hogy az „elveszett idő” kerek egy esztendő volt.

A tündérek és naga-k:

   Indiában találunk egy olyan fajt, amelyet naga-nak neveznek. Ezeket a naga-kat nem szabad összekeverni a Nagaland törzs népével. Azt mondják, a naga egy nem emberi faj, amely Kasyapa-tól, a mennyei bölcstől és feleségétől, Kadru-tól származik. Néha úgy írják le őket, hogy kígyó formájuk van, máskor pedig emberként ábrázolják őket. Persze van erejük ahhoz, hogy más alakot öltsenek. A naga-k általános misztikus erővel is rendelkeznek, például azzal a képességgel, hogy át tudnak hatolni a tömör anyagon, illetve meg tudnak jelenni és el tudnak tűnni. A földben vagy a vízben laknak, és lehet, hogy kapcsolatban állnak a kínai hagyományok sárkányaival.

   A kalhana-i Raja-tarangini története Kasmir-ból származik, s a XI. században írták le. Kasmir-ban játszódik, egy gyönyörű városban, melyet Nara, más néven Kimnara király alapított:

A város legfontosabb parkjában, az egyik hidegvizű medencében élt Naga Susravas és két gyönyörű lánya. Egy nap egy szegény brahmana, akit Visakha-nak hívtak, megpihent e tó mellett. Mikor épp fel akarta frissíteni magát, két lány jött fel a forrásból, és láthatóan figyelmen kívül hagyva őt, éhesen enni kezdték a kachagucha-füvet, amely igen bőven termett a környéken. A brahmana közben felbátorodott, és megkérdezte őket, hogy mi az oka a szegénységüknek. Megtudta, hogy a két lány Naga Susravas lányai, és annak ellenére, hogy járt volna nekik a Kimnarapura körüli gazdag termésből, mindezt nem érinthették meg mindaddig, amíg a park gondozója nem evett az új termésből. A park gondozója azonban megfogadta, hogy egy szemet sem eszik az új termésből, ezért a lányok ebbe a sajnálatos helyzetbe kerültek.

A brahmana fiú megsajnálta őket. Egy napon a park gondozójának edényébe friss kukoricát csempészett. Mikor a parkőr megette, akkor a naga viharok és esők segítségével széthordta a gazdag termést a városban. Hálája jeléül a naga feleségül adta az egyik lányát a bahmana-hoz.

A boldog pár békésen élt a városban mindaddig, amíg egy nap Nara király meghallotta, hogy milyen gyönyörű a brahmana felesége, és megbízottain keresztül megpróbálta elcsábítani őt. Mikor ez nem sikerült, megpróbálta erőszakkal elrabolni a nőt. Ekkor Visakha és felesége elmenekült, próbálták menteni az életüket, és beugrottak Naga Susravas tavába. A naga dühbe gurult, és egy tomboló viharral elpusztította Kimnarapura-t. A naga, a lánya és a veje új tavat teremtettek lakhelyüknek, amely „olyan fehér volt, mint a tejtenger”, és mai napig Sesanaga-ként ismerik.

   Ez a történet azt bizonyítja, hogy az emberi lények házasodhatnak naga-kkal, és együtt tudnak élni velük a világukban. Azt, hogy a brahmana a naga feleségével együtt a tó alatt tudott élni, úgy érthetjük meg, hogy a tóval kapcsolatos párhuzamos valóságban életek, nem pusztán a tó vizében.

A kasmir-i naga-k:

   Nézeteltérések vannak a tekintetben, hogy az idegen lények más bolygóról, vagy valamilyen magasabb dimenziójú területről érkeznek a Földre. A védikus iratok szerint mindkét eset lehetséges. Vannak emberszerű lények, akik más bolygókon élnek, és néha meglátogatják a Földet, vagy vimana nevű járműveiken, vagy pedig saját erejükből. Vannak emberhez hasonló lények, akik olyan földi birodalmakban laknak, ahová nem juthat el ember. Azután vannak olyan lények is, akik történelmük során éltek a Földön is és más bolygókon is.

   A naga-k ez utóbbi kategóriába esnek. A Nilamat Purana tartalmazza földi történetük egy részét, valamint kapcsolatukat az emberi lényekkel. Ez a purana foglalkozik Kasmir történetével, és bemutatja a parancsokat, amelyeket Nila, a mennyei bölcsnek, Kasyapa-nak a fia, a kasmir-i naga-knak a királya adott. Érdekes perspektívát ad az ősi emberi és az emberen kívüli történelem védikus szemléletéről.

   Kasmir ma egy völgy, amelyet hegyek vesznek körül. Ezek a hegyek összefüggők, kivéve délen egy hegyszorost, ahol a Jhelum-folyó folyik keresztül. A Nilamat Purana szerint valamikor ez a hegyszoros még nem létezett, és a kasmir-i völgy egy Satisaras nevű tó volt. Ezt Sati-ról, Siva feleségéről nevezték el, aki néha szívesen ment oda csónakázni.

   Egyszer egy Jalodbhava nevű démonikus lény (akinek a neve azt jelenti, hogy „vízről fölszálló”) a tóban ütötte fel tanyáját, és szabályos időközökben feljött, hogy tönkre tegye a környező területeket. A deva-k megkérték Visnu-t, pusztítsa el a démont, és Ő bele is egyezett. Ennek érdekében Visnu bátyja Balabhadra leapasztotta a tavat úgy, hogy a völgy déli részén kihasított egy részt a hegyláncból. Ezután – ahogy a deva-k a tavat körülvevő hegycsúcsról látták – Visnu megtámadta a démont, aki hátrányba került, mert megfosztották természetes közegétől.

   Jalodbhava halála után a pisaca-k és Manu leszármazottai (az emberi lények) a bölcs Kasyapa tanácsára letelepedtek az újonnan kialakult völgyben. A naga-k, akik az eredeti lakók voltak, a tavakban és a forrásokban találtak szállást, míg más lények az újonnan alakult folyók istennőiként éltek. A pisaca-k hozzászoktak az ott uralkodó kemény hideghez. A zord klíma miatt az emberek csak nyári hónapokban élhettek ott. Végül azonban Candradeva brahmin Nila Naga kegyéből számos szertartást mutatott be. Ezek megszabadították az országot a pisaca-któl és a zord hidegtől, ezért ezt követően az emberek is folyamatosan tudtak ott élni. Később a völgy Kasmir néven vált ismerté. E név a Kashaf Mar-ból származik, ami annyit tesz Kashaf háza.

   Kiderül, hogy a kasmir-i völgy valóban tó volt a pleisztocén földtörténeti korban. A völgyet üledékes rétegek töltötték meg, melyet karewának hívnak, és sok geológus édesvízi tóüledéknek analizálja. Bár néhány geológus folyóüledéknek tekintette ezeket a rétegeket, az alábbi kijelentés összefoglalja az e tárgyban tett jelenlegi megállapításokat: „Biztosan állíthatjuk, hogy az itt megvizsgált karewa üledék, egy hidegebb klímájú édesvízhez tartozott.”

   A geológusok szerint a tó a késő pleisztocén korig tovább létezett a völgy Himalája felöli oldalán, ezután pedig leapasztotta a Jhelum-folyó a völgy déli oldalán. A radiokarbonos kormeghatározás szerint ez mintegy 31000 évvel ezelőtt történt.

   Ez jóval azelőtt az idő előtt történt, amikor a modern emberi lények először érkeztek, ebbe a régióba. Hogyan magyarázhatjuk a hát azt a hagyományt, hogy a völgyet egykor tó borította? Az egyik vélemény szerint a Kasmir-ban élő korai népek a tó korábbi létezésére geológiai bizonyítékok alapján jöttek rá. Azonban a ma élő geológusok között meglévő eltérő vélemények azt jelzik, hogy ilyen bizonyítékok értelmezése egyáltalán nem nyilvánvaló. (Némelyik bizonyítékot olyan mikroszkopikus vízi lények kagylói szolgáltatják, amelyeket ostracodéneknek neveznek, s amelyet mikroszkóp nélkül az ember nem is láthat.) Így az is elképzelhető, hogy a hagyományok az ősi tó leapasztásának tényleges történelmi tapasztalatából erednek.

   Akár igazolható ez a tény, akár nem, a lényeg az, hogy a Nilamat Purana egy olyan időre hivatkozik, amikor Kasmir a deva-k, a naga-k és az egyéb olyan nem emberi, intelligens fajok lakhelye volt, amelyek az emberinél magasabb, misztikus erőkkel bírtak. Mindezen bölcsek olyan mennyei bölcsek leszármazottai voltak, mint amilyen Kasyapa, ezek a bölcsek pedig Brahma leszármazottai, aki az univerzum első teremtett élőlénye. Az emberi faj, hasonló módon a mennyei lényektől ered, s egy bizonyos ponton emberi érkeztek a völgybe, akiket Kasyapa, a régió fő bölcse vezetett.