INDOKOLATLAN(?) FÉLELMEINK

Véleményünk szerint a félelem egy teljesen rendjén való dolog, egy teljes mértékben elfogadott normális emberi tulajdonság, ami egyben bizonyos történésekre, eseményekre - esetleg csak a jövőben bekövetkezőkre -, adott válaszreakció is lehet. Úgy hozzátartozik mindennapi életünkhöz, mint ahogyan pl. a szaglás képessége is hozzátartozik, sőt néha-néha bizonyos fokig e félelemnek köszönhetjük testi épségünket, de akár életünket is. Ha közelebbről megvizsgáljuk magát a félelmet, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a félelem valójában nem más, mint egy igen erős energiatöltettel rendelkező stressz. Így tehát a stresszhez hasonlóan, maga a félelem is megjelenhet a jótékony - testi épségünket, egészségünket védő -, de megjelenhet a kártékony - indokolatlan félelmek, fóbiák - formájában is. Mivel tapasztalataink szerint a - jótékony és a kártékony félelmek közötti - határvonalak nem különülnek el markánsan egymástól, így e határvonalak adott esetben bőven átfedhetik egymást, teret adván a fóbiák (indokolatlan félelmek) szinte észrevétlen kialakulásához, majd azok rögzüléséhez. Pl. ilyen indokolatlan(?) félelem alakulhat ki a repüléssel kapcsolatban. Az általunk ismert esetekben az illető gyakorlatilag képtelen megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mitől is fél. Maga a repülés - de ennek sokszor már a gondolata is - feltehetően halálfélelmet (remegés, izzadás, ájulásig fokozódó szédítő érzés) vált ki nála. Többszöri rákérdezések után - az általunk ismert esetekben - az derült ki, hogy az e félelemben szenvedők zöme teljes mértékben tisztában van a repülés reális kockázatával, de elsősorban nem attól tartanak, hogy lezuhanhat a repülőgép, hanem maga a repülés váltja ki belőlük e halálfélelmet okozó ellenállásukat. Ha feltételezzük, hogy e személyek eredendően tériszonyban - is - szenvedhetnek, akkor már valamelyest érthetőbb reakciójuk. De megemlíthetnénk, pl. azt az illetőt is, ki nézetünk szerint indokolatlanul fél a pókok mindenfajta változatától, s jóllehet életében még egyetlen egy pók sem bántotta, véleménye szerint azért nem; mert sikeresen kerüli őket.

Sajnos e félelmek (le)kezelése nem is olyan egyszerű, de azért egyáltalán nem lehetetlen! Bár ez is stressz, de az indokolatlan félelmek esetében egyáltalán nem alkalmazható a mindent megoldani látszó "üss, vagy fuss", sőt egyes esetekben egyenesen értelmetlen is lenne alkalmazása. Ugyanis az "üss, vagy fuss" csak abban a valós, ténylegesen fennálló vészhelyzetben adhat igazi megoldást, ahol is az "üss, vagy fuss", alkalmazása teljes mértékben megoldja, elhárítja a vészhelyzetet. Ilyen lehet, pl. ha a valós életben konkrétan minket támadnak meg, vagy ha szenvedő alanyai vagyunk egy valós tűzvésznek, esetleg egy éles bombariadót élünk meg, stb. De könnyen belátható, hogy egyáltalán nem használható, pl. abban az esetben, ha valaki indokolatlan mértékben fél a betegségektől, azaz hipochonder. Itt ugyanis nincs kit ütni, de nincs hová futni sem!

Végeredményben mitől is félünk, mitől is félhetünk? Gyakorlatilag mindentől. Így félünk; a vissza-visszatérő rémálomtól, a betegségektől, az öregségtől, a haláltól, az emberektől, a magánytól, de félhetünk még a munkanélküliségtől, a betöréstől (és nem a betörőtől), a különféle állatoktól, a rovaroktól, a magasságtól, a mélységtől, a tértől, a bezártságtól, s ki tudja még mitől nem. Érdekes módon azt, hogy ezek a félelmek kiben mennyire valósan, esetleg mennyire indokolatlanul jelennek meg, azt mindenki saját maga nagy biztonsággal el tudja dönteni. Ebből következően, pl. a hipochonder tudja magáról, hogy Ő hipochonder, a repüléstől rettegő tudja magáról, hogy Ő - ha talán indokolatlanul is, de - fél a repüléstől, a különböző fóbiában szenvedő határozottan és pontosan tudja, hogy Ő mely fóbiában szenved, azaz nagy valószínűséggel mindegyikőjük tisztában van személyes helyzetével. E tudatosság természetesen nem azt jelenti, hogy teljes mértékben el is fogadják az adott szituációban bekövetkező ellenállásukat (fóbiájukat), hanem e várható reakciók tudatában próbálják életüket alakítani.

Talán első lépésként nem ártana rohanó életünkből pár percet magunkra szánva elgondolkodni azon, hogy valójában mi is az életcélunk, valójában mit is tartunk fontosnak, milyen értékrend, és ezen belül milyen fontossági időbeosztás szerint éljük életünket. Leegyszerűsítve: mi az, esetleg ki az, ami, esetleg aki, igazán fontos a számunkra? Van-e olyan, amire, esetleg akire, minden esetben - tehát bármikor - időt tudunk szánni, szakítani?

Véleményünk szerint egyáltalán nem biztos, hogy itt a munkának, illetve a munkával kapcsolatos teendőknek kell az első helyen állnia, mivel a munka soha sem lehet cél, csak eszköz, mégpedig egy olyan eszköz, melyre a célunk elérése érdekében - ha átmenetileg is, de - szükségünk van. Ezért véleményünk szerint az ember munkával kapcsolatos legfontosabb alapszabálya csak a következő lehet: nem azért élek, hogy dolgozhassak, hanem azért dolgozom, hogy élhessek! S ha már az életről, s a munkáról esett szó, esetleg elmondhatnánk azt is, hogy eddigi életünk során soha sem tapasztaltunk olyat, hogy az igazán vagyonos ember valaha is élvezni tudta volna saját vagyonát, ugyanis folyamatosan el van foglalva annak megőrzésével, gyarapításával. Végeredményben olyan, mint a saját maga által megteremtett jólét élvezete, nem létezik számára, mivel erre soha nem jut idő. Amikor pedig már jutna, az eddigi életmódjának egyenes következményeként megérkezik a menetrend szerinti első, majd - ha abból sem tanul - az azt követő sokadik infarktus, illetve agyvérzés. De mivel van pénze arra, hogy kivételezettként bánjanak vele az orvosok, így külön szobában - itt is egyedül(!) - fogyaszthatja el diétás étkét, s itt döbben rá - a köménymagos levest kanalazva -, hogy tulajdonképpen teljesen felesleges, és ezért lényegtelen dolgokra vesztegette el egész eddigi életét. Vagyonát "megcsillogtatva" talán még tesz egy-két hiábavaló kísérletet egészsége visszavásárlására, de hamarosan rá kell döbbennie, hogy hiába a vagyon, az előtte álló út még számára sem kerülhető el.

E fent ismertetett zsákutca elkerülése érdekében talán célszerű lenne átértékelnünk az esetlegesen rosszul megválasztott, vagy az esetleg spontán módon kialakult fontossági sorrendeket, és az ehhez rendelt időbeosztásunkat. Pl. mikor szántunk arra utoljára időt, hogy egy igazi beszélgetést folytassunk szeretteinkkel? Egyáltalán emlékszünk ilyenre? Vagy mikor osztottuk meg utoljára őszintén félelmeinket szeretteinkkel? Egyáltalán volt már ilyen? Mikor osztottuk meg utoljára őszintén félelmeinket az Úrral? Volt már ilyen egyáltalán? Azért kérdezzük mindezeket, mivel tapasztalataink szerint már az is egyfajta gyógyszer lehet - de megnyugvást mindenféleképpen ad - félelmeinkre, ha egyáltalán lehetőség nyílik azok megbeszélésére, kibeszélésére. Ha nincs kivel megosztanunk, illetve nem szánunk rá időt, hogy megosszuk életünk terheit, félelmeit, akkor feltétlenül eljön az az idő, amikor azok elkerülhetetlenül elborítanak bennünket. Ilyen személy lehet, pl. maga a Teremtőnk is, és úgy gondoljuk, hogy bizton számíthatunk rá, hiszen az Ő lehetőségei nem korlátozottak, hanem végtelenek.

Tapasztalataik szerint: még véletlenül se gondolja senki azt, hogy az alkohol, vagy a drog megoldást adhat problémáira! Igaz, hogy az első pár alkalommal látszólagos - átmeneti - félelemmentes pozitív hatások érhetők el, de nagyon hamar kialakul a függőség, és ezzel együtt megjelenik az alkohol - vagy a drog - okozta félelem, melyben a rémálmok és a látomások kergetik egymást.

• Sok mindent egyszerűen azért nem értünk meg, mert pillanatnyilag nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megérthessük azokat. De nagyon sokat tud a helyzeten segíteni, ha mindent ún. belső békével szemlélünk!

• A veszély érzete - esetleg a félelem - nem arra szólít fel, hogy meneküljünk a veszély elől, hanem arra, hogy tegyünk lépés(eke)t a biztonság felé.

• Ha az adott körülmények között lehetséges, próbáljuk meg elkerülni a pánikot:

  • ne erősítsük félelmünket további negatív gondolatokkal;

  • arra figyeljünk, ami valójában is történik, és ne arról képzelődjünk, hogy mi is történhetne, azaz próbáljuk meg felmérni, hogy valós veszélyben vagyunk-e.

• Menekülés helyett válasszuk a szembesülést! A menekülés megerősíti, és tartóssá teszi - bevési - a félelmet. Amikor az ember egy-két kellemetlen élmény után igyekszik elkerülni a szorongását - félelmét - keltő helyzeteket, azzal csak elmélyíti a negatív hatást. Ha le akarjuk győzni félelmünket, akkor szorongásunk tárgyát nem mellőzni kell, hanem szembesülni vele. A gyógyulás útja csak a szembesülés lehet.