GYÓGYÍTÁS - GYÓGYULÁS

Tapasztalataink és eddigi tanulmányaink alapján kijelenthetjük, hogy gyógyítás nincs, csak gyógyulás. Ezt látszik bizonyítani - bár nem szándékosan - a tudomány is a placebók használatával. Köztudott, hogy az új gyógyszereket minden esetben placebóval tesztelik. Nos, a placebó olyan "gyógyszer", mely általában nem tartalmaz hatóanyagokat, szedésüket viszont ugyan úgy rendelik el, mint az igazi gyógyszerekét. A placebó maga, kis színes szőlőcukor tablettákból, vagy teljesen üres szilikon kapszulákból állhat. Általában azt mondják róla, hogy nincs hatása... Mégis úgy tapasztalják, hogy minden negyedik esetben (25%!) - garantáltan mellékhatások nélkül -, hatásosnak bizonyul! Még azt is megfigyelték, hogy a piros színű placebóknak sokkal jobb a hatásfokuk, mint pl. a kék színűké. Tehát a gyógyulást nem csupán a gyógyszer maga okozza. Ezt még a legakadémikusabb elmék is kénytelenek elismerni, hisz az Ő általuk készített statisztikáról, mérési eredményekről van szó. Ha a beteg gyógyulást, vagy számára kedvező hatást vár egy szertől, ez bizony gyakran akkor is bekövetkezik, ha annak a szernek nincs is olyan jellegű hatása.

Véleményünk szerint - mely tapasztalatainkból táplálkozik -, a gyógyulás főként a betegen múlik. Ezek miatt is - és egyébként is -, úgy gondoljuk, hogy pl. a manilai sebészek (Fülöp szigetek) által kreált véres műtétek azért olyanok amilyenek, mivel e drámaian véres látványra mindenféleképpen szüksége lehet a páciensnek. Feltehetően könnyebben fogadja el a műtét tényét, sikerességét, és nagymértékben növeli hitét, ha látja "tulajdon vérét" kibuggyanni. Végeredményben e tények birtokában kijelenthetjük, hogy hiába is vannak birtokunkban a világ leghatékonyabb gyógyszerei, ha nem rendelkezünk a gyógyulásunkba vetett meggyőződéses hittel. A hit hiányában e gyógyszerek számunkra mindössze placebók maradnak! Bizonyára az orvostársadalom egy része is felismerte, hogy az eredményesség nem csak rajtuk múlik, így feltehetően ennek okából alakult ki az a bevett, s napjainkra már természetesnek elismert szokás, hogy nem az általuk végzett tényleges gyógyításért, hanem a vizitért kell fizetnünk. Azaz, akár eredményes volt az orvoslás, akár nem, a betegnek minden esetben ugyan annyit kell fizetnie.

Egyre többen ismerik fel, hogy nem az orvos illetve a gyógyító gyógyít! Egy bizonyos szinten, minden ember rendelkezik önmaga meggyógyításának és egészségének megőrzésének képességével. A beteg azért keresi fel a gyógyítót/orvost mert kevésnek bizonyul önmagába vetett hite, s így hitét és bizalmát a gyógyítóra/orvosra vetíti ki. Pedig ezt célszerű lenne saját lénye felé közvetítenie.

Fizikai testünk gyógyulását kb. 50%-ban segítheti az orvos, illetve segíthetik a természetes gyógymódok. Ezek adott esetben nélkülözhetetlenek lehetnek. Amikor már túllépett egy bizonyos mértéket testünkben a diszharmónia, akkor nélkülözhetetlenné válhatnak az antibiotikumok, illetve egyéb orvosi, akár műtéti beavatkozások is. Ilyenkor szükség lehet még egy külső rásegítésre, mert az önerő vagy kimerült, vagy feladta. Tehát egészségünk másik feléért a Lélek felel, s ezért ezt a részt a Lélek egészségének is tekinthetjük. Ez egyben a szabad akarat része, az úgynevezett önrész! Így gyógyulásunk 50%-át saját magunknak kell biztosítanunk. Ezt csak önerőből tehetjük meg. Ha ezt nem ismerjük fel, vagy úgy döntünk, hogy nem kívánjuk a gyógyulást, akkor ez az 50% más energiát vonz (nem gyógyító energiát!), ezzel a már eddig is megbomlott harmónia további diszharmóniába kerül és a fizikai test további betegségekre tesz szert.

Minden a tudatosságon múlik. Ha felismered lelkedben (elnézést az átmeneti tegeződésért) az Istennel való egységet, akkor nem zárod el magad ettől a teremtő energiától, amely mindent és mindenkit képes meggyógyítani. Nem volna szabad elfeledni, hogy a természetes alapállapot az egészség és a jó közérzet. Ha kívánod, tested elhagyhatod betegség és fájdalom nélkül is, csupán "csak" ezért nem szükséges betegnek lenned. Te szabadon dönthetsz erről is. Így döntésed alapján bármikor magadhoz vonzhatod a betegségeket. Pl. magzatbeli döntésed alapján születhetsz bármilyen fogyatékossággal, és távozhatsz teljesen egészségesen is. Csak rajtad áll! De sose feledd, csak a test mulandó, a Lélek nem! Az örökkévalóság a természetes állapotod! Csak rajtad múlik, hogy mikor térhetsz vissza a tiszta pozitív energiához, ha úgy tetszik a FÉNY állapotába. Nincs reménytelen eset, ha bízol a Benned is jelen lévő végtelen erőben.

Gondolkoztál már azon, hogy egyes rákos betegek hogyan képesek meggyógyulni? Mindazok képesek szervezetüket regenerálni, akik akarnak, és változtatnak is gondolkodásukon. Mindennapi élete során mindenki azt éli meg, amit elképzel. Elménk, mint leghűségesebb szolgánk, minden parancsot (gondolatot) SZÓ SZERINT teljesít. Valóban szó szerint! A félelmeink, aggodalmaink tárgyát is magához vonzza válogatás nélkül. Tehát nem szelektál, és nem bírálja felül. A jót is, és rosszat is egyaránt szó szerint teljesíti, mivel gondolataink végrehajtandó parancsként működnek. De azt se feledjük, hogy a JÓ és a ROSSZ pontos definíciója mindössze nézőpont kérdése. Mihez képest jó és mihez képest rossz valami? A következő kis történet is példa lehet erre:

Az ilyen és hasonló megtörtént esetek hallatán azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a történetünkben említett kőműves fiatalemberünk jól járt amikor lesett, és csak a lába törött el! Ahogy mondani is szoktuk: minden rosszban van valami jó! Nagyon igaz, csak igyekezzünk minden esetben megtalálni ezt a jót! Ha nem ismerjük fel azonnal, akkor az a célszerűbb, ha feltétel nélkül és azonnal elfogadjuk. Hidd el! A rossznál van még rosszabb is! Csak az akkori, és pillanatnyi elkeseredésünkben gondoljuk azt, hogy ennél rosszabb már nem lehet! Pedig bizony lehet! Még akkor is, ha ezt nem tudjuk egyelőre felfogni. Ilyen és hasonló esetekben csak rajtunk múlik, hogy a két lehetséges közül, melyik pozíciót választjuk (honnan kezdünk újra teremteni).

Ha pl. figyelmünket a pozitív energia felé irányítva hálát és örömöt érzünk, és elismerjük, azaz elfogadjuk, hogy a történésnek valami miatt így kellett lennie - bár még nem tudjuk az okát, de biztosnak látszik, hogy felsőbb gondviselésünk így mentett meg egy nagyobb veszélytől -, akkor elkövetkezendő napjaink és talán egész további életünk ebben a boldog, optimista és jó hangulatban telik el.

Ha viszont figyelmünket a negatív energia felé irányítva sajnáljuk-sajnáltatjuk magunkat, panaszkodunk, bosszankodunk, és képtelenek vagyunk elfogadni a már amúgy is megtörtént - ezért megváltoztathatatlan - dolgokat, egyszer csak azt tapasztalhatjuk, hogy még nincs vége a balszerencsés sorozatnak. Amíg ezen a negatív hullámhosszon tartózkodunk, egyik balszerencsés történés jön a másik után. Ha megfelelő mélységig eljutottunk, akkor akár egy egész lavinát is a nyakunkba zúdíthatunk. Ekkorra már igazán eredményes negatív gondolat-teremtőkké váltunk.

Csak rajtunk áll, hogy melyik verziót választjuk. Tudatosan vagy tudattalanul, de vagy folytatjuk, vagy megállítjuk az említett folyamatot, mivel hűséges szolgánk (elménk) nem tud tétlenkedni. Valamilyen irányban mindig alkot, mert erre lett teremtve.

Mi emberek többek vagyunk csupán akaratnál és értelemnél. Az akaratunkkal nem közvetlenül irányítjuk szerveink ritmusát (a szervek ritmusát a vegetatív idegrendszer irányítja). Akaratunk kapcsolóját vagy be kapcsoljuk vagy nem. Ha nincs az "akarati kapcsolónk" bekapcsolva, az is egy üzemmód. Ilyenkor a kétely, a félelem, és az aggódás működik bennünk. A kétely a saját erődbe vetett bizalom hiánya, ellenállás a sors menetével szemben, amit bizony mindenkinek el kell fogadnia. Még neked is! Tudnod kell elfogadni! Hiszen a sorsod nem más, mint amit Te magad választottál és vállaltál e fizikai testbe lépésed előtt. Nem az a fontos, hogy miben és hányszor hibázol, hanem az, hogy milyen tapasztalatokat nyertél belőle. Sok embernek szüksége van a többszörös szenvedés tapasztalatára ahhoz, hogy belsőleg felnőjön. A lelki gyengeséghez gyakran testi panaszok is társulnak. Sokan azt remélik, hogy ha betegek, akkor környezetük sokkal jobban figyel rájuk, s általában igazuk is van, mivel valóban több figyelmet és szeretet fordítunk szeretteinkre, ha megbetegszenek.

De hajlamosak vagyunk ennek ellenkezőjét is megtenni, amikor is minden egyéb teendőnket szeretteinkkel való törődésünk elé helyezzük. Van, amikor - sőt többnyire így van - ezt nem tudatosan tesszük, csak egyszerűen éljük rohanó életünket. Csak akkor ismerjük fel a fontosságát valakinek, ha már nincs, vagy ha már elveszítettük. Ha egy ilyen szerettünk eltávozik (fizikai értelemben meghal), akkor egy hatalmas űrt érzünk utána. Csak ekkor kezdjük el becsülni Őt magát, illetve valójában ekkor tudatosul bennünk az ember igazi értéke. Végeredményben e hiány érzése is egyfajta tapasztalatgyűjtés. Mondhatni elég keserű tapasztalat, talán ha jobban figyelünk a belső jelzéseinkre elkerülhető lett volna. Ki gondolta volna, hogy ennyire lételemünk a szeretet?