Amikor a szavak megváltoztatják az ember sorsát

Csoportunk a rendkívüli átélt események után úgy-ahogy kezdett magához térni, bár még egyikünk sem volt képes megszólalni.
Csak álltunk, álltunk mozdulatlanul, és csupán egy bizonyos idő eltelte után kezdtünk körbenézni, észlelni a körülöttünk lévő világot – immár egészen másképpen, mint korábban, még a megrázó események megtörténte előtt.
Egyszerre csak arra lettünk figyelmesek,...

...hogy a falusi házak irányából a lakók egy kis csapata közeledik felénk. A helybéliek kevesen, úgy tucatnyian lehettek. Ennek az isten-háta mögötti tajgai falucskának összesen hat házikója volt, lakói pedig öregek voltak mind.

Voltak közöttük teljesen magatehetetlenek is. Egy öregasszony hétrét görnyedten, botra támaszkodva, bicegve totyogott, de egyre csak jött. Közeledett ő is – egyenesen felénk. Azok, akik bot nélkül tudtak haladni, mindenféle szerszámot – volt, aki mérlegsúlyt, volt, aki evezőlapátot – fegyverként tartott maga elé.

Világos volt, hogy Anasztáziát jöttek védelmezni. Öreg, agg és magatehetetlen emberek akartak harcba szállni fiatal, egészséges és állig felfegyverkezett férfiakkal. Minden félelem nélkül indultak harcba azzal az eltökélt szándékkal, hogy megvédik Anasztáziát bárki legyen is az, aki életére tör.
 

Elszántságuk félelmetes volt. Amikor közelünkbe értek, az élen haladó öregember – lábán gumicsizma, kezében evezőlapát - megállt, majd mögötte sorra megálltak az utána haladók is. Úgy néztek át rajtunk, úgy vettek semmibe minket, mint valamiféle puszta teret, ahol semmi, de abszolút semmi nincs. Az öreg végigsimította szakállát, majd Anasztáziára tekintve, megfontoltan így szólt:

- Jó egészséget kívánok neked mindegyikünk nevében, drága Anasztáziácska.

- Jó napot maguknak is, jó emberek, - válaszolta Anasztázia, kezeit mellén keresztbe fonta, és mélyen meghajlott az öregek előtt.

- Ej, de megcsappant a víz manapság a folyóban, - folytatta az öreg, - nincs elég eső e nyáron!

- Bizony nincs, - hagyta jóvá Anasztázia, - de jön majd még édes, lágy eső, és a folyó is jól felduzzad majd, visszanyeri régi erejét.

Amíg ők ketten csevegtek, az öregek csoportjából előlépett egy véznácska, sárga pergamenbőrű, hat év körüli kislány. A kislány egy ósdi dzsekit viselt, amit egy nagyobb felnőttre való ruhaneműből varrhattak neki át, cérnaszál lábain imitt-amott bestoppolt harisnyanadrág volt, a lábán pedig régi, ócska cipő.

Később megtudtam, hogy a kislányt Anjútának hívják. A betegecske gyermeket veleszületett szívelégtelenséggel hozta haza anyja félévesen a városból, az öregekre hagyta, és bizony azóta sem bukkant fel még egyszer sem. Úgy hírlik, valahol, valamilyen városi építkezésen dolgozik, festő-mázolóként. Anjúta Anasztáziához lépett, szoknyáját huzigálva kérlelte őt:

- Hajolj le, Anasztázia néni! Hajolj le hozzám!

Anasztázia rápillantott a kislányra, és leguggolt elé. A kislány gyorsan lehúzta fejéről fehér kendőjét. Megnyálazta sarkát, és óvatosan kezdte lemosni Anasztázia arcáról és halántékáról a rászáradt vért, miközben így folytatta:

- Miért nem jársz már hozzánk, Anasztázia néni, a farönkre a folyó partjára? Nagyanyó mondta, hogy régebben gyakrabban jöttél át látogatóba. A farönkön üldögéltél, a folyót figyelted. Manapság nem jársz már errefelé. A nagyanyó meg is mutatta nekem azt a farönköt, amelyiken üldögéltél. Én kezdtem magam ki-kijárni oda. Egyedül üldögéltem itt és vártam. Arra vártam, hogy megérkezzél, Anasztázia néni. Ó, mennyire szerettelek volna nézni téged. Tudod, van egy titkom a számodra. El is akartam neked mondani, de te csak nem jöttél a farönködhöz, hogy itt üldögélj, a folyót nézd. Lehet azért, mert már olyan vén ez a farönk? Így hát annyit kérleltem a nagyapót, amíg nagyapó egy új farönköt ide nem húzott. Látod? Ott van ni, ott a régi farönköd mellett.

A kislány kézen foga Anasztáziát, és az ott heverő farönk felé vonszolta.

- Gyere, gyere, Anasztázia néni, üljünk le együtt az új farönkre. Nagyapó két helyet vésett ki rá. Én kértem, hogy nekem is véssen rá egyet, hogy ha majd eljössz, ide ülhessek melléd.

Anasztázia azonnal teljesítette a kislány óhaját, és együtt, egymás mellé ültek le a farönkre.

Egy ideig szótlanul ültek. Mintha senki sem lett volna körülöttük. Senkire sem figyeltek. Körben mindannyian szótlanul álltunk. Csak álltunk, meg se mozdultunk, úgy néztük őket. Majd a kislány szólalt meg.

- A nagyanyó nagyon sokat mesélt nekem rólad, Anasztázia néni. Amikor pedig a nagyanyó meghalt, a nagyapót kértem, hogy meséljen nekem. Ő is mesélt nekem rólad. Amikor a nagyapó mesél, a titokra gondolok, amit neked őrzök. A nagyapó mesélte, hogy amikor még pici voltam, a szívem haszontalankodott. Tudod, nem vert jól. Egyszer pedig megtörtént, hogy egészen egyenetlenül vert. Ekkor egy orvos nénit hoztak csónakban. Az orvos néni azt mondta. „Hát bizony ilyen rossz szívvel semmit sem lehet tenni. Az ilyen szív senkire sem hallgat. Hamarosan meg is fog halni.”

Nagyapó mesélte nekem, hogy te akkor, Anasztázia néni, szintén itt voltál, itt ültél a régi farönködön, nézted a folyót. Egyszerre csak felálltál, és bejöttél hozzánk, a házba. Karodba vettél engem, az udvaron a fűre fektettél, te magad is mellém feküdtél és kezedet mellemre tetted. Oda, ahol a szív erősen dobog. Ide ni! - A kislány ekkor kis kezét vékonyka törzse bal felére helyezte.

– Nagyapó azt is mondta, hogy te is, Anasztázia néni, lefeküdtél hozzám. Olyan voltál, mint aki nem is lélegzik, mert a te szíved is csendesen vert úgy, mint az enyém. Aztán a tiéd gyorsabban kezdett verni, és hívta magával az én szívemet is. Az én szívem pedig szófogadóan hallgatott a tiédre, és úgy dobogtak együtt – a te szíved és az én szívem – ahogy kell. Ezt a nagyapó mesélte el nekem, tudod? Jól mesélte el, Anasztázia néni?

- Igen, helyesen mondta, Ányecska! A nagyapó helyesen mesélte el neked. A te szíved most már mindig helyesen fog dobogni.

- Ez azt jelenti, hogy a te szíved hívta az enyémet, és az enyém engedelmeskedett a tiédnek? Engedelmeskedett, igaz?

- Igaz, Ányecska, engedelmeskedett. A te pici szíved engedelmeskedett az enyémnek.

- Én most, Anasztázia néni, egy titkot mondok el neked. Egy nagy, nagyon nagy titkot!

Mondd, Ányecska, mondd el a te nagyon nagy titkodat.

Anjuta felállt a farönkről, Anasztázia elé állt, cérnaszál karjait mellére rakta. Majd egyszerre csak hirtelen... hirtelen térdre esett Anasztázia előtt és az izgalomtól elcsukló vékony hangocskáján előadta nagy titkát:

- Anasztázia néni, édes drága jó Anasztázia néni, kérd meg a szívedet! Kérd meg!... Kérd meg a szívedet, hogy hívja el az én édesanyám szívét hozzám! Mondd meg a szívednek, hogy hívja el hozzám az én édesanyámat! Még ha csak egyetlen egy napra is, de jöjjön el, jöjjön el hozzám az én édesanyám. Hozzám jöjjön el!... Hát ez az én titkom. A te szíved kérje meg az én édesanyám... szívét... szí...

Anjuta a nagy felindultsággal küszködve az utolsó szavakat már ki sem tudta mondani, elhallgatott, és szinte mozdulatlanul nézett Anasztáziára.

Anasztázia lesütött szemének pillantása a messzeségbe révedt, túl az előtte térdeplő kislányon. Majd ismét a gyermekre nézett, és válaszul nyugodt hangon, a gyermek számára elképesztően lesújtó tényt közölt vele. Úgy válaszolt a gyermeknek, mint egy felnőtt embernek:

- Az én szívem, Ányecska, nem tudja magával hívni a te édesanyád szívét. A te édesanyád messze lakik, egy városban. Elment a városba, hogy szerencsét próbáljon, de szerencséjét ott mégsem találta meg. Ajándékok nélkül pedig nem akar visszajönni. Nehéz neki a városban. De ha valaha ide, hozzátok eljönne, még nehezebb lenne számára. Keserű és gyötrelmes lenne számára a veled való találkozás. Még nehezebb és iszonyatosabb lenne számára elviselni az életet azért, mert betegen, rosszul, rongyokba öltözve találna téged itt.  Meglátna majd, hogy mennek a házak a faluban tönkre, milyen ócska és piszkos minden a házban, ahol laksz. Azért lenne a mamádnak még nehezebb, mert már nem hisz abban, hogy van lehetősége egyáltalán valami jót is tenni érted. Már nem hiszi. Azt gondolja, hogy mindent megpróbált, amit megpróbálhatott, és ez a sors jutott neki osztályrészül. Megadta magát a kilátástalanságnak, amit ő maga gondolt ki saját maga számára.

A kis Anjuta hallgatta ezt az irtóztató igazságot, és közben vékonyka kis teste beleremegett.

Úgy tűnt, hogy rettenetes kegyetlenség ilyet mondani a gyermeknek. Úgy tűnt, hogy ebben az esetben helyénvaló, és szükséges lenne a hazugság. Meg kellene inkább simogatni a szerencsétlen kislány fejét, és biztatni kellene, hogy az anyja igenis eljön, hamarosan meg fog jönni. S a találkozásuk boldog lesz.

De Anasztázia másképp tett. Ő elmondta a védtelen gyermeknek az egész keserű igazságot. Egy ideig nézte, hogy rázkódik a kis test, és ezt mondta:

- Én tudom, Ányecska, mennyire szereted az édesanyádat.

- Sze... Szeretem. Szeretem, még ha szerencsétlen, akkor is... én úgy szeretem az édesanyámat, - válaszolta a zokogó gyermeki hang.

- Akkor tedd boldoggá édesanyádat te! Csak te egyedül... te… te vagy az egyetlen az egész földkerekségen, aki boldoggá teheti. Ez nagyon egyszerű. Légy egészséges és erős! Tanulj énekelni! Énekesnő leszel! Nagyszerű és tiszta hangod együtt fog énekelni a te lelkeddel. Az édesanyád találkozhat veled akár húsz év múlva is, de boldog lesz, ha majd meglát téged. Viszont édesanyád eljöhet hozzád még a jövő nyáron is. Ezért addig neked egészségesnek és erősnek kell lenned! Az ő eljöveteléig. Te magad készíts neki ajándékokat! Mutasd meg neki erődet és szépségedet, és boldoggá teszed édesanyádat! A találkozásotok boldog lesz!

- De én soha nem lehetek egészséges. Erős.

- Miért?

- Az orvos néni, a fehér köpenyben, ő mondta. Az az orvos néni mondta a nagyanyónak. Hallottam, ahogy mondta: „Mindig gyenge lesz. Azért, mert a kislány ’műtejgyerek’. Én, Anasztázia néni, ’műtejgyerek’ vagyok. Engem az én édesanyám nem szoptatott tejjel a melléből. Az én édesanyám mellében nem volt tej. De a gyerekek, amikor picinykék, mindig az édesanyjuk melléből szopnak tejet. Láttam, amikor egyszer egy néni jött a faluba, és egy pici baba volt vele. Elmentem a házba, amikor megérkezett. Nagyon, oly nagyon akartam látni, hogyan szopják a tejet a pici gyerekek édesanyjuk mellbimbójából. Igyekeztem nagyon-nagyon csendben ülni. De mindig elzavartak. A néni, a kisbaba édesanyja azt mondta: „Mit néz így, hogy a szeme is kiesik! Pislogni nem is tud?” De én féltem pislogni, amikor néztem, nehogy olyasvalami történjen, amit nem látok majd.

- Nem gondolod, Ányecska, hogy az orvos néni tévedett, amikor azt mondta, hogy te sosem leszel egészséges és erős?

- Hát hogy tudna ő tévedni! Fehér köpenye van! Mindenki hallgat rá. A nénik és a bácsik is mind a faluban. Mindent tud. De hát én? Én csak ’műtejgyerek’ vagyok! Ugyan mit tudhatok én!

- Miért jártál nézni, hogy szoptatják a kisbabát?

- Arra gondoltam, megnézem milyen jó a kisbabának, amikor az édesanyja melléből szopja a tejet. Ha meglátom, milyen jó neki, akkor biztosan nekem is jobb lesz tőle.

- Meggyógyulsz, Ányecska! Egészséges és erős leszel! – mondta nyugodtan és meggyőződve Anasztázia. Ahogy ezt mondta, szvetterét lassan szétgombolta, és hirtelen előbukkant melle.

Mint akit megbabonáztak – Anjúta a meglepetéstől szinte elnémulva nézte Anasztázia mellét. A mellbimbók végén parányi anyatej cseppek jelentek meg.

- Tej!... Anyatej! Anasztázia néni, te is kisbabát szoptatsz? Te is édesanya vagy? – kérdezte elképedve Anjúta.

- Ezzel a tejjel táplálom a kisfiam.

Az anyatej cseppek nőtton nőttek, egyre nagyobbak lettek. Egy parányi anyatej csepp megremegett, amikor a lágy szellő megérintette és a szellő el is kapta azt Anasztázia melléről...

Anjúta vékonyka teste, mint egy acélrugó, villámgyorsan vetődött előre az anyatej e parányi cseppjéért. És Anjúta... csak gondolj bele,- mondta Alexandr, - a véznácska, betegecske Anjúta könnyedén elkapta a cseppecskét.

Anjúta földre vetődése közben a pici csepp alá helyezte tenyerét, és  széttárt tenyerébe fogta fel az anyatejcseppet.

A kislány szinte közvetlenül a föld fölött kapta el a cseppet. Térdre állt, tenyerét arcához emelte, majd széttárta azt, és a nedves foltocskát nézegette rajta. Kezét Anasztázia felé nyújtotta.

- Tessék! Itt van a kisfiadnak a tej! Elkaptam. Nem esett a földre

- Megmentetted a cseppet, Ányecska. Most már a tiéd.

- Az enyém?!

- Igen! Egyes-egyedül a tiéd.

Anjúta szájához emelte tenyerét, lehunyta szemét, és ajkaival megérintette a nedves pontot. Szája piócaként tapadt a pici tejfoltocskára. A vézna kislány úgy tartotta hosszú ideig tenyerét, mint egy kelyhet. Majd leengedte karjait, Anasztáziára nézett, és suttogva, pici szívében hálával csordultig megtelve azt rebegte:

- Köszönöm!

- Gyere, Ányecska, gyere közelebb, ide hozzám!

Anasztázia gyengéden átölelte a hozzá lépő kislány vállát, megsimogatta fejét, ölébe ültette, s úgy fogta karjaiba, mint egy kisbabát, akit édesanyja szoptatni készül. Csendesen énekelni kezdett neki.

A diktafonból ítélve, amit végighallgattam, Anjúta kilenc perc múlva ébredt fel. Felemelte fejét és leugrott Anasztázia öléből.

- Jaj, én... Jaj mit tettem én! Megittam a kisfiad tejét. – siránkozott Anjúta.

- Ne aggódj, Ányecska. Neki is jut elég. Te csak az egyik mellemből ittál, de a másik mellemben maradt még elég tej a számára is. Elég az neki. Az én kisfiam eheti a virágok mézporát is. Ha úgy tetszik neki. Te pedig most megkaptál mindent, hogy ne félj, hogy erős, szép és  boldog lehess. Ezentúl pedig fogadd és vedd el bátran a boldogságot az életben, annak minden egyes napján.

- Boldog és egészséges leszek. Arra fogok gondolni, hogy hogyan találkozom majd az én édesanyámmal, hogy ne szenvedjen, ha majd meglát, hanem inkább nagyon, de nagyon-nagyon örüljön. Csak énekelni nem tudok. Korábban a nagyanyóval szoktunk énekelni. De nagyanyó meghalt. A nagyapót kérleltem, könyörögtem neki, hogy énekeljen velem, de nem akar. Csak akkor, amikor vodkát iszik, akkor énekelget nekem, én meg kontrázok neki. De nehéz neki kontrázni, a hangja nagyon károg. Még a táskarádióval is próbálkoztam, de a rádió úgy zúg, olyan érthetetlen szavakat mond. Öregecske már nagyon.

- Próbálj, Ányecska, eleinte szavak nélkül énekelni, utánozd a madarak hangját, ha meghallod őket: a víz hangját, amikor csörgedezik a patakban, a levelek suttogását, amikor játszik rajtuk a szellő, a fák ágainak hangját, amikor megérkezik a szél és megmozgatja őket. De a fűben is találsz sok-sok hangot, ha lehajolsz, és hallgatni fogod suttogását. Megannyi tiszta hangot hallasz majd körös-körül, ha majd te magad is hallani akarod őket. Ezeket a hangokat próbáld meg saját hangodon utánozni. Ők lesznek a te legjobb tanítóid. Ám nekem most már mennem kell. Bocsáss meg, Ányecska! Itt az idő.

Anasztázia felállt a farönkről. Anjuta ott maradt, tovább üldögélt, és úgy tűnt, hogy az őt körülvevő világ hangjait hallgatja. Anasztázia hozzálépett a fiatal őrhöz, aki rálőtt. Az őr, mint korábban, sápadt volt, és keze remegett. Pisztolya a földön hevert. Anasztázia így szólt hozzá:

- Ne okolja magát, ne gyötörje lelkét! A maga lelke nem vett részt cselekedeteiben. Csupán az ösztön cselekedett. Ön jól megtanulta, hogy az adott helyzetben ne gondolkozzék, csak védelmezze azt, amit parancsolnak. S így megszületett az ösztön. Nem jó, ha az ösztön minden fölé helyezkedik, ami az emberben van. Ahol az ösztön a fő, ott már nem az ember a fő. Akkor nem az történik, amit az ember akar. Gondolkodjon el ezen! Lehet, hogy jobban teszi, ha visszatér saját magához – az emberhez.

Anasztázia nyugodt hangjától, attól, ahogy kiejtette a szavakat, az őrnek már nem remegett többé a keze, eltűnt arca sápadtsága is. Amikor pedig befejezte mondanivalóját, az őr arca egészen füle hegyéig kipirult.

Aztán Anasztázia elbúcsúzott a falubeli öregektől és a tajga felé indult. Némán álltunk és hosszan néztünk a tőlünk távolodó Anasztázia után. És hirtelen meghallottunk egy rendkívül tiszta gyermeki hangot.

Anjúta énekelt a farönkön valamilyen régi dalt, amit valószínűleg a nagyanyjától hallhatott valamikor.

                        Égből eső szitál,
                        Testvér testvért himbál,
                        Testvér testvért himbál
                        Éneke égbe száll.

Anjúta befejezte a rövidke dalocskát, majd mereven nézni kezdte a még mindig mozdulatlanul álló csoportunkat. Felállt, felemelt a földről egy vékony gallyacskát, és azt mondta:

- Maguk rossz bácsik. Olyan nagyok, és mégis olyan rosszak.

Ezután felénk indult a vékony gallyacskával. Anjúta után némán megindult az öregasszonyok és öregemberek hada is. És ekkor mi mind, kivétel nélkül hátrálni kezdtünk előttük. Egészen a parton álló gőzhajóig mentünk hátrafelé, majd a leengedett hajólépcsőn egymást lökdösve gyorsan fel akartunk rá jutni. Már amikor azon voltunk, hogy felhúzzuk a hajólépcsőt, a kapitány észrevette, hogy a gőzös fedélzetén van a két helikopterpilóta is.

- Ti meg hová húztok, merre rohantok?! Kire hagytátok a helikoptert, mi?! – kiáltott ki kabinjából a kapitány.

A pilóták lefutottak a gőzhajóról, és hanyatt-homlok rohantak a saját műszaki felszerelésükhöz.

Menekültünk mind, nagy sebbel-lobbal, a parton hagyva mindent, a sátrakat, hordókat is tele üzemanyaggal. Akkor és ott egyikünkben sem merült fel, hogy bármit is összeszedjen.