-Echart Tolle: A most hatalma-

7. rész

A MÚLT FÁJDALMA: A “FÁJDALOMTEST” FÖLOLDÁSA

Amíg nem tudsz hozzáférni a most erejéhez, addig minden érzelmi fájdalmad, amit csak átélsz, részben tovább él benned. Egybeolvad a múltban fölgyülemlett, már benned lévő fájdalommal, s betelepszik elmédbe és testedbe. ez természetesen a gyermekként elszenvedett fájdalmaidra is vonatkozik, amiket annak a világnak a tudattalansága okozott, amelybe beleszülettél.

Ez a fölgyülemlett fájdalom negatív energiamező, amely elfoglalja testedet és elmédet. Ha ezt láthatatlan, ám teljes jogú lénynek tekinted, akkor meglehetősen közel jársz az igazsághoz.

Ez az úgynevezett érzelmi fájdalomtest. Két létformája van: szunnyadó és aktív. A fájdalomtest egy-egy ember élettartamának akár 90%-ban is szunnyadó formában, “kikapcsolt” állapotban lehet, míg egy mélységesen boldogtalan embernél az idő akár 100%-ban is aktív, “bekapcsolt” formában.

Egyes emberek szinte kizárólag a fájdalomtestükön keresztül élik életüket, míg mások csak bizonyos helyzetekben- szerelmi kapcsolataikban, továbbá múltbeli veszteséggel vagy elhagyással, illetve testi vagy érzelmi bántalmazással összefüggő helyzetekben – tapasztalják azt meg.

A fájdalomtest aktiválódását bármi kiválthatja, különösen, ha az esemény összecseng a múltban már átélt fájdalommintáddal. Ha készen áll arra, hogy szunnyadó állapotából fölébredjen, akkor még egy gondolat, vagy akár egy hozzád közel álló ember ártatlan megjegyzése is képes aktiválni.

Némely fájdalomtest kellemetlen, de viszonylag ártalmatlan, hasonlóan egy gyerekhez, aki nem hagyja abba a nyafogást. Mások gonosz, romboló szörnyetegek, igazi démonok. Akadnak fizikailag erőszakos fájdalomtestek, és még több az érzelmileg erőszakos. Vannak olyanok is, amelyek a körülötted lévő vagy a hozzád közel álló embereket támadják meg, mások esetleg házigazdájukat, tehát téged, magadat. Utóbbi esetben az életeddel kapcsolatos gondolataid és érzéseid mélységesen negatívvá és önrombolóvá válnak. Gyakran így jönnek létre betegségek és balesetek. Akadnak olyan fájdalomtestek is, amelyek gazdájukat öngyilkosságba kergetik.

Azt hiszed, ismersz valakit, és hirtelen szembetalálkozol az ő, számodra idegen kellemetlen fájdalomtestével. Nos, sokkoló megrázkódtatás ér…Fontosabb azonban önmagadban megfigyelni ezt a jelenséget, mint másokban! Figyeld meg magadban a boldogtalanság legcsekélyebb jelét is, bármilyen  formában nyilvánuljon is az meg, mert az fájdalomtested ébredéséről árulkodhat! Ez megjelenhet ingerültség, türelmetlenség, komor hangulat, sérteni vágyás, harag, düh, depresszió, a kapcsolatodban némi dráma iránti vágy stb. formájában.

Kapd el a fájdalomtestedet szunnyadó állapotából való fölébredése pillanatában! A fájdalomtest életben akar maradni, mint minden létező lény, és csak úgy képes erre, ha rávesz, hogy tudattalanul azonosulj vele. Akkor aztán fölkelhet, átveheti fölötted a hatalmat, “Ő lesz te”, és rajtad keresztül élheti világát. Csak rajtad keresztül szerezheti meg “táplálékát”. Minden élmény hizlalja, amely saját energiafajtájával rezonál, bármi, ami valamilyen formában további fájdalmat hoz létre: a harag, a destruktivítás, a gyűlölet, a gyász, az érzelmi dráma, az erőszak, sőt, még a betegség is. Eluralkodása esetén a fájdalomtest tehát olyan helyzeteket hoz létre az életedben, amelyek saját energiafrekvenciáját tükrözik vissza, hogy ezekből a helyzetekből táplálkozhasson. A fájdalom kizárólag fájdalomból táplálkozhat. A fájdalom nem táplálkozhat örömből. Számára az emészthetetlen.

Ha egyszer a fájdalomtest átvette fölötted a hatalmat, akkor egyre több fájdalomra vágysz. Áldozattá vagy elkövetővé válsz. Fájdalmat akarsz okozni, vagy fájdalmat akarsz elszenvedni, vagy egyszerre mindkettőt. Valójában nincs nagy különbség a kettő között. Természetesen nem vagy ennek tudatában, és vehemensen bizonygatod, hogy te nem akarsz fájdalmat. De nézd csak meg közelebbről, és rá fogsz jönni, hogy gondolkodásod és viselkedésed valójában épp arra irányul, hogy fenntartsa a fájdalmat, magad és mások számára! Ha valóban tudatában lennél ennek, akkor ez a viselkedésminta szertefoszlana, hiszen esztelenség fájdalmat kívánni, márpedig akarattal, tudatosan senki sem esztelen.

A fájdalomtest, amely az ego vette sötét árnyék, valójában retteg tudatod fényétől. Az akarja, hogy ne láss át a szitáján. Életben maradása ugyanis azon múlik, hogy tudattalanul azonosulsz vele, s hogy – ugyancsak tudattalanul – félsz szembenézni a benned élő félelemmel. Ha azonban nem nézel szembe vele, ha nem irányítod tudatosságod fényét a fájdalomba, akkor arra kényszerülsz, hogy újra és újra átéled azt. A fájdalomtest veszélyes szörnyetegnek tűnhet számodra, amelyre rá sem bírsz nézni, ám biztosíthatlak róla, hogy valójában csak egy jelentéktelen fantom ő, aki képtelen jelenléted erejével megbirkózni.

Egyes spirituális tanítások azt állítják, hogy minden fájdalom végső soron illúzió. Így igaz. A kérdés az, hogy igaz-e ez számodra is? A puszta hit még nem teszi igazzá. Akarsz-e fájdalomban élni életed végéig, miközben továbbra is azt mondogatod, hogy az illúzió? Megszabadít-e ez téged a fájdalomtól? Amivel mi itt foglalkozunk az az, hogy miként tudod realizálni az igazságot, vagy megvalósítani azt életedben.

A fájdalomtest tehát nem akarja, hogy közvetlenül megfigyeld, és létének lényegét leleplezd. Abban a pillanatban, amikor megfigyeled, amikor energiamezejét önmagadban megérzed, és figyelmedet beleviszed, a vele való azonosulás megszakad. Ekkor már a fájdalomtest megfigyelője avagy szemtanúja vagy. Ez viszont azzal jár, hogy ő többé már nem tud téged használni, azt tettetve, hogy azonos veled, és többé már nem képes rajtad keresztül újra töltődni. Ekkor találtad meg saját, legbelső erődet. Ekkor jutottál hozzá a most erejéhez.

Mi történik a fájdalomtesttel, ha elég tudatossá válunk ahhoz, hogy véget vessünk a vele való azonosulásunknak?

A tudattalanság megteremti, a tudatosság pedig azzá alakítja, ami. Megtörténik a transzmutáció, az átalakulás. Szent Pál gyönyörűen fogalmazza meg ezt az egyetemes alapelvet:

“Minden megmutatkozik, amikor a fény ráveti sugarát, és bármi, amire a fény ráveti sugarát, maga is fénnyé változik.”

Ahogy a sötétséggel, úgy a fájdalomtesttel sem tudsz harcba szállni. Ennek megkísérlése csak belső konfliktust, ezáltal további fájdalmat szülne. Elég, ha pusztán megfigyeled őt. A megfigyelés azt is jelenti, hogy a pillanatnyi valóság részeként elfogadod. A fájdalomtest olyan csapdába esett életenergiából áll, amely teljes energiameződről lehasadt, és az elmével való azonosulás természetellenes folyamat révén átmenetileg önállósult. Önmaga ellen fordult, és életellenessé vált, mint az állat, aki saját farkát próbálja elpusztítani. Mit gondolsz, civilizációnk miért vált ilyen életpusztítóvá? Ám valójában az életet pusztító erők is életenergiák.

Amikor elkezdesz elkülönülni a fájdalomtesttől, és megfigyelővé válsz, a fájdalomtest egy ideig még működni fog, és trükkökkel megpróbál majd rávenni, hogy ismét azonosulj vele. Bár azonosulásoddal már nem energetizálod őt, mégis rendelkezik egy adag lendületi energiával, akárcsak egy pörgő kerék, amely a meghajtó motor leállítása után is egy ideig még tovább forog. Ebben a stádiumban különféle testi fájdalmakat is okozhat, ám azok nem lesznek tartósak.

Maradj a jelenben, maradj tudatos! Légy belső tered örökké éber őre! Eléggé jelen kell lenned ahhoz, hogy közvetlenül figyelhesd meg a fájdalomtestet, és érezhesd annak energiáját. Így már nem képes uralni gondolkodásodat. Abban a pillanatban, hogy gondolkodásod újra alkalmazkodik a fájdalomtest energiamezejéhez, ismét azonosulsz vele, és gondolataiddal újra táplálod őt. Ha például a fájdalomtested domináló energiarezgése a harag, és te dühös gondolatokkal egyre azon rágódsz hogy X.Y mit is tett veled, s hogy te mit teszel majd vele, akkor ezzel tudattalanná váltál, és a fájdalomtested lettél “te”.

Ahol harag van, ott a mögött mindig fájdalom húzódik meg. Ha borongós hangulatod támad, és negatív gondolatmintákba keveredve egyre azon keseregsz, hogy milyen rettenetes is az életed, akkor gondolkodásod a fájdalomtestre hangolódik, s máris “tudattalanná”, és így a fájdalomtest támadásával szemben sebezhetővé váltál.

A tudatos figyelem fenntartása megszakítja a kapcsolatot a fájdalomtested és a gondolkodási folyamatod között, s így megtörténik a transzmutáció, az átalakulás. Olyan ez, mintha a fájdalom olajjá válna tudatosságod lángja számára, amely ennek eredményeként aztán még fényesebben ég. Ez az alkímia ősi művészetének ezoterikus értelme:

a közönséges fémet arannyá, a szenvedést pedig tudatossággá transzmutálni. A belső szakadás begyógyul, és újra teljessé válsz. Ettől kezdve már a te felelősséged, hogy ne teremts újabb fájdalmat.

Hadd foglaljam össze a folyamatot! Összpontosítsd figyelmedet a benned lévő érzésre! Tudd, hogy ez a fájdalom test! Fogadd el a tényt,  hogy az ott van! Ne gondolkozz róla, ne hagyd, hogy az érzés gondolattá alakuljon! Ne értékeld, ne elemezd! Ne azonosítsd önmagadat vele! Maradj jelen, és továbbra is megfigyelőként észleld, hogy mi történik benned! Ne csak az érzelmi fájdalmat tudatosítsd magadban, hanem “azt is, aki figyel”, a csöndes figyelőt! Ez a most ereje, saját tudatos jelenléted ereje. Aztán figyelj, mi történik!
***
Sok nőnél a fájdalomtest különösen a menstruációt megelőző napokban ébred föl. Erről, és ennek okáról később majd részletesen beszélek. Egyenlőre csak a következőt szeretném erről elmondani, ha képes vagy ekkor éber jelenlétben maradni, és megfigyelni belső érzéseidet, ahelyett, hogy átengednéd nekik magadat, akkor az a leghatékonyabb spirituális gyakorlatra ad lehetőséget, és lehetővé válik a múlt valamennyi fájdalmának gyors transzmutációja.

-Eckhart Tolle: A most hatalma-
6. rész TUDATOSSÁG: KIÚT A FÁJDALOMBÓL
NE TEREMTS TÖBB FÁJDALMAT A JELENBEN! Senkinek sem mentes teljesen az élete a fájdalomtól és a bánattól. Ahelyett, hogy megpróbáljuk kikerülni őket, nem az -e a feladatunk, hogy megtanuljunk együtt élni velük?
Az ember fájdalmainak zöme fölösleges. Amíg az őrizetlen elme irányítja az életedet, addig a fájdalom generálódása elkerülhetetlen. A most létrehozott fájdalmad mindig az el nem fogadásnak valamilyen formája, valamilyen tudattalan ellenállás azzal szemben, ami van. A gondolat szintjén az ellenállás az ítélkezés valamilyen formája. Az érzelmek szintjén az ellenállás a negativítás valamilyen formája. A fájdalom intenzitása a jelen pillanattal szemben kialakult ellenállás mértékétől függ, az pedig attól, hogy mennyire azonosulsz az elméddel. Az elme törekvése mindig a most elutasítására, és a mostból való elszökésre irányul. Más szóval: minél jobban azonosulsz az elméddel, annál többet szenvedsz. Vagy úgy is fogalmazhatok: minél inkább képes vagy elfogadni és értékelni a mostot, annál szabadabb vagy a fájdalomtól, a szenvedéstől – annál szabadabb vagy az egós elmédtől. Miért tagadja az elme oly megrögzötten a mostot, miért áll neki folyton ellen? Mert nem képes funkcionálni és rajtad uralkodni az idő nélkül, ami számára a múlt és a jövő, s az időtlen mostot ezért fenyegetésként éli meg. Az idő és az elme valójában elválaszthatatlanok egymástól. Képzeld el a Földet az emberi élettől mentesen, kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve! Gondolod, hogy akkor is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélnünk? A “mennyi az idő”?, vagy a “hányadika van ma?” kérdés – ha lenne is ott bárki, akitől megkérdezhetnénk – teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas csak összezavarodna az ilyen kérdéstől. “Hogy mennyi az idő?” – kérdeznének vissza. “Hát természetesen most van. Az idő: most. Mi más is lehetne? Igen, ahhoz, hogy működni tudjunk e világban, szükségünk van az elmére, csakúgy, mint az időre. Egy ponton azonban az elme és az idő átveszik az uralmat az életünk fölött, és éppen ebből fakad a működési zavar, a fájdalom és a bánat. Uralmának fönntartása céljából az elme folyamatosan arra törekszik, hogy a jelen pillanatot a múlttal és a jövővel takarja be. Így a mosttól elválaszthatatlan Lét vitalitását és végtelen teremtőképességét is elfedi az idő valódi természetedet tehát elhomályosítja az elme. Az emberi elmében az idő egyre nehezebb terhe gyűlik össze. Mindenki szenved e teher súlya alatt, ráadásul minden percben még tovább is növelve azt, valahányszor csak semmibe veszik vagy megtagadják a jelen csodálatos pillanatát, illetve amikor egy jövőbeli – csak az elmében és soha nem a valóságban létező – pillanat elérésének eszközévé fokozzák le azt. Az idő fölhalmozódása a kollektív és az egyedi emberi elmében egyúttal hatalmas mennyiségű, a múltból származó fájdalom üledéket is lerak oda. Ha nem akarsz több fájdalmat létrehozni magad és mások számára, ha nem akarsz hozzátenni a benned még mindig élő, a múltból származó fájdalom üledékhez, akkor ne teremts több időt! Vagy legalábbis ne többet, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy életed gyakorlati vonatkozású ügyeit kezelni tudd! Hogyan hagyjuk abba az idő teremtését? Értsd meg mélyen, hogy csak a jelen pillanattal rendelkezel! Állítsd a mosttot életed középpontjába! Amíg ez idáig az időben éltél, és csak rövid látogatásokat tettél a mostba, tedd át lakhelyedet a mostba, és csak akkor tegyél rövid látogatásokat a múltba és a jövőbe, amikor élethelyzeted gyakorlati tennivalói azt feltétlenül szükségessé teszik! Mindig mondj igent a jelen pillanatra! Hiszen mi lehetne hiábavalóbb és esztelenebb, mint belső ellenállást tanúsítani azzal szemben, ami már van? Mi lehetne ostobább, mint szembeszegülni magával az élettel, ami most van és mindig csak most van? Add meg magad annak, ami van! Mondj igent az életre, és meglátod, az hirtelen elkezd érted, s nem pedig ellened működni! Így van, ahogy van. Figyeld meg, hogyan rak mindenre címkét az elme, és ahogy ez a címkézés, ez a folyamatos ítélkezés fájdalmat és boldogtalanságot teremt! Az elme működési mechanizmusának megfigyelésével kilépsz annak bejáratott ellenállási rendszeréből, és ettől kezdve megengedheted a jelen pillanatnak, hogy legyen. Ez megízlelteti veled a külső feltételektől független, belső szabadság, a valódi lelki béke állapotát. Aztán nézd meg, mi történik, és cselekedj, ha szükséges vagy ha lehetséges! Fogadd el, majd cselekedj! Bármit is tartalmaz a jelen pillanat, fogadd el, mintha magad választottad volna azt! Mindig vele működj, s ne ellene! Tedd barátoddá és szövetségeseddé, ne pedig az ellenségeddé! Csodálatosan át fogja ez alakítani az egész életedet!

11. rész 

SEMMI NEM LÉTEZIK A MOSTON KÍVÜL

A múlt és a jövő nem ugyanolyan valósak, sőt, néha még valósabbak is, mint a jelen?

Végül is a múlt határozza meg, hogy kik vagyunk, ahogy azt is, hogy miként fogjuk fel a jelen pillanatot, és hogyan viselkedjünk benne. Továbbá a jövőre vonatkozó céljaink határozzák meg a jelenben végzett tetteinket. Még nem fogtad föl a lényegét annak, amit mondok, mert azt mentálisan igyekszel megérteni. Az elme nem tudja ezt fölfogni! Kizárólag te vagy erre képes. Kérlek csak figyelj)

Tapasztaltál-e, tettél-e, gondoltál-e vagy éreztél-e bármikor bármit is a moston kívüli időpontban? Gondolod, hogy valaha is fogsz? Történhet-e vagy létezhet-e bármi a moston kívüli időpontban? A válasz nyilvánvaló, ugye?

Soha, semmi sem történt a múltban: minden a mostban történt. Soha, semmi nem fog történni a jövőben: minden a mostban fog történni.

Amire múltként gondolsz, az az elmédben elraktározott emléknyom egy korábbi mostról. Amikor a múltra emlékezel, akkor reaktiválsz egy emléknyomot, és azt most teszed. A jövő egy elképzelt most, az elme projekciója, kivetítése. Amikor eljön a jövő, az mostként jön el. Amikor a jövőre gondolsz, azt is most teszed. A múltnak és a jövőnek nyilvánvalóan nincs saját realitása. ahogy a Holdnak sincs sajátfénye, csak a Napét tükrözi vissza, ugyanúgy a múlt és a jövő is csak halvány reflexiója az örök jelen fényének, erejének és valóságának. Realitásukat a mosttól “kölcsönzik”-Mondanivalóm lényegét az elme nem képes megérteni. Abban a pillanatban viszont, ahogy fölfogod, a tudatod átvált az elméből a Létre, az időből a jelenre. Hirtelen mindent élőnek érzel, minden energiát sugároz, mindenből a lét árad!

LELKI DIMENZIÓ KULCSA

Az életet fenyegető vészhelyzetekben a tudat váltása az időből a jelenbe néha természetes módon történik meg. A múlttal és jövővel rendelkező személyiség hirtelen háttérbe vonul, és helyét erőteljes, tudatos jelenlét veszi át, amely egyszerre nagyon nyugodt és nagyon éber. Bármit is kell tenni az adott helyzetben, a szükséges reakciód ebből a tudatállapotból ered.

Egyesek – jólehet nincsenek is ennek tudatában -valójában azért szeretnek veszélyes tevékenységekben részt venni, pl. hegymászásban, autóversenyzésben, mert az a mostba kényszeríti őket, abba az intenzíven élő állapotba, amely mentes az időtől, a problémáktól, a gondolkodástól, a személyiség terhétől. ezekben a helyzetekben a jelen pillanatból történő, akár csak másodpercnyi kicsúszás is halált jelenthet. sajnos azonban függőség alakul ki bennük az adott tevékenységgel kapcsolatban, mert csak annak révén tudnak ebbe az állapotba kerülni. Pedig nincs szükség rá, hogy megmászd az Eiger északi gerincét. Máris beléphetsz ebbe az állapotba!***

Ősidők óta minden tradíció spirituális mesterei a mostban jelölték meg a lelki dimezíó kulcsát. A jelek szerint ez mégis titok maradt. Templomokban legalábbis biztos, hogy nem tanítják. Ha belépsz egy katedrálisba, hallhatsz olyan mondatokat a Szentírásból, mint például:

“Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról”, vagy “Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas Isten országára”.

Vagy hallhatsz a gyönyörű virágokról, akik nem aggódnak a holnap miatt, hanem könnyedén élnek az időtlen mostban, és Isten bőségesen gondoskodik róluk. Ezeknek a tanításoknak a mélysége és radikalítása azonban nem közismert. A jelek szerint szinte senki sem fogta föl, hogy ezeknek a tanításoknak az a célja, hogy megéljük őket, és így mély, belső átalakulás történhessen bennünk!***

A Zen egész lényege a pengevékonyságú mostban levésben rejlik; olyan végletesen, olyan teljesen jelen lenni, hogy semmilyen probléma, semmilyen szenvedés, semmi, ami nem az, aki esszenciálisan te vagy, ne legyen képes benned életben maradni. A mostban, az időnélküliségben, minden problémád elillan. A szenvedéshez idő kell; a mostban az tehát nem létezhet.

A nagy Zen mester, Rimai, hogy elterelje tanítványai figyelmét az időről, gyakran fölemelte az ujját, és lassan megkérdezte: “Mi hiányzik ebben a pillanatban?” Egy-egy rendkívüli erejű kérdés, ami az elme szintjéről nem igényel választ. Arra szolgál, hogy figyelmedet mélyen a mostba vigye. Hasonló kérdés a Zen hagyományban a következő is:

“Ha nem most, hát mikor?”***

Az iszlám misztikus ágában, a szufizmusban is központi helyet kap a most. A szufiknál a következő mondást találjuk: “a szufi a jelen idő fia.” Rumi, a nagy szufi költő és tanító kijelenti:

“A múlt és a jövő fátyollal takarja el előlünk Istent; égesd el hát mindkettőt lángoló tűzzel!”

Echart Mester, a XIII. századi spirituális tanító, gyönyörűen foglalta össze mindezt:

“Az idő az, ami megakadályozza a fényt, hogy elérhessen minket. Nincs nagyobb akadály Isten és közöttünk, mint az idő.”

10. rész

MÉLYEN BELEMERÜLNI A MOSTBA

Úgy érzem, még nagyon sokat kell megtudnom az elmém működéséről ahhoz, hogy valamennyire is közel kerüljek a teljes tudatossághoz vagy a spirituális megvilágosodáshoz.

Nem így van! Az elme problémái nem oldhatók meg az elme szintjén. Amint megértetted az alapvető működési hibát, valójában már nincs sok megtudni- vagy megérteni valód. Az elme komplexitásainak tanulmányozása jó pszichológussá tehet, ám nem segít túllépni az elmén, ahogy az őrültség tanulmányozása sem elegendő az épelméjűség megteremtéséhez. Már megértetted a tudattalan állapot alapvető működését: azonosulása az elmével, ami a Létben gyökerező valódi én pótlékaként létrehozza a hamis ént, az egót.

Ahogy Jézus mondja, olyan leszel, “mint…a tövéről lemetszett szőlővessző.”

Az ego szükségletei végtelenek. Sérülékenynek és fenyegetettnek érzi magát, és emiatt a félelem és a vágyak világában él. Amint megérted az alapvető működészavar lényegét, nincs már szükséged arra, hogy számtalan megnyilvánulási normáját föltárd, nem kell azt már komplex, személyes problémává dagasztanod. az ego persze imádja azt…Mindig keres valamit, amihez hozzátapadhat, hogy fönntartsa és megerősítse illuzórikus én érzetét és így készségesen kapcsolódik a problémáidhoz. Ez magyarázza, hogy oly sok ember éntudatának nagy része szorosan összekapcsolódik a problémáival. Ha ez az összekapcsolódás megtörtént, akkor viszont már semmit sem akarhat kevésbé, mint megszabadulni tőlük, hisz az az én elvesztését jelentené! Meglehet, hogy az ego öntudatlanul, már hatalmas mennyiségű fájdalomba és szenvedésbe “invesztált”, és természetesen nem engedi befektetését veszni hagyni.

Amint fölismered, hogy a tudattalanság gyökere az elmével való azonosulás-ami természetesen az érzelmeket is magába foglalja-, máris kiléptél belőle. Jelenlévő leszel. Amikor jelen vagy, akkor már megengedheted az elmének, hogy olyan legyen, amilyen valójában, anélkül, hogy belebonyolódnál. Az elme önmagában nem hibás működésű! Csodálatos eszköz! A díszfunkció akkor kezdődik el, amikor önmagadat keresed benne, és összetéveszted azzal, aki valójában vagy. Ekkor egós elmévé válik, és átveszi az irányítást az egész életed fölött.

VESS VÉGET AZ IDŐ KÁPRÁZATÁNAK!

Az elmével való azonosulást csaknem lehetetlennek tűnik megszüntetni. Mindannyian mélyen elmerültünk benne. Hogyan tanítasz meg egy halat repülni?

A kulcs a következő: vess véget az idő káprázatának! Az idő és az elme elválaszthatatlanok egymástól. Vond el az időt az elmétől, és az leáll – hacsak nem döntesz úgy, hogy használod.

Ha azonosulsz az elmével, az idő csapdájába esel: arra kényszerülsz, hogy szinte kizárólag emlékekben és jövő várásban élj! Ez azzal jár, hogy vég nélkül a múltba és a jövőbe merülsz, s nem vagy hajlandó értékelni és tudomásul venni a jelen pillanatot, és hagyni azt lenni. A kényszer abból ered, hogy a múlt identitást ad neked, a jövő pedig a megváltás, a beteljesedés valamilyen formájának ígéretét tartogatja számodra. Mindkettő illúzió!

De hogyan működhetnénk a világban az idő érzékelése nélkül, ha nem lennének elérendő, megküzdendő céljaink? Azt sem tudnám, hogy ki vagyok, hiszen a múltam tesz azzá, ami ma vagyok! Szerintem az idő nagyon értékes dolog, és meg kellene tanulnunk bölcsen használni; s nem elvesztegetni!

Az idő egyáltalán nem értékes, mert csupán illúzió. amit értékesnek érzékelsz, az nem az idő, hanem egy időn kívüli pont: a most. Az valóban értékes. Minél inkább az időre összpontosítasz-a múltra és a jövőre-, annál inkább elveszíted a mostot, a létező legértékesebb dolgot. Miért a legértékesebb? Egyrészt, mert ez az egyetlen létező dolog. Csak ez van. Az örök jelen az a tér, amelyben az életed kibontakozik, az egyetlen tényező, amely állandó marad.

Az élet most van. Soha nem volt olyan időpont, amikor az életed nem most volt, és nem is lesz ilyen. Másrészt, a most az egyetlen pont, ahol kiléphetsz az elme korlátozott keretei közül. Ez számodra az egyetlen bejárat a Lét időtlen és forma nélküli birodalmába.

9. rész

AZ EGO TELJESSÉGKERESÉSE

Az érzelmi fájdalom egy másik arculata, hogy az egós elme szerves részeként egy mélyen gyökerező hiány – vagy tökéletlenségérzet, a teljesség hiányának az érzete él benned! Egyes embereknél ez tudatos, másiknál tudattalan. Ha tudatos, akkor egy nyugtalanító és állandóan jelenlévő érzésben nyilvánul meg:

“Nem vagyok értékes” vagy ” nem vagyok elég jó”

Ha tudattalan, akkor csak közvetve tapasztalható meg, intenzív sóvárgás és vágyódás formájában. Mindkét esetben a belül érzett űr kitöltése céljából az emberek gyakran kényszeresen hajszolják az ego kielégítésének lehetőségeit, és az olyan dolgokat, amikkel azonosíthatják magukat. Küzdenek a birtoklásért, a pénzért, a sikerért, a hatalomért, az elismerésért vagy valamilyen, számukra fontos kapcsolatért.

Alapvetően azért, hogy önmagukkal kapcsolatban jobb érzés élhessen bennük, hogy teljesebbnek érezhessék magukat. De ha meg is szerzik mindazt, amire vágynak, hamarosan rájönnek, hogy az űr még mindig ott van. Azt tapasztalják, hogy ez az űr valójában feneketlen. Akkor kerülnek aztán csak igazán bajba, mert tovább már nem tudják magukat áltatni! Nos, éppenséggel tudják, csak már sokkal nehezebben.

Amíg életedet az egós elme irányítja, addig képtelen vagy igazán nyugalmat, békét és kielégülést találni, leszámítva azokat a rövid időközöket, amikor éppen megszerezted azt, amit akartál, amikor egy sóvárgás éppen beteljesült. Mivel az ego az én érzékelésének származtatott terméke, ezért külső dolgokkal kell azonosulnia. Folyamatos védelemre és táplálásra szorul.

A leggyakoribb ego azonosulások birtoklással függenek össze, pl. a végzett munkáddal, a társadalmi ranggal és elismeréssel, a tudással és iskolázottsággal, a fizikai megjelenéssel, a különleges képességekkel, a kapcsolatokkal, az élettörténettel, a családfával, a hitrendszerekkel, és gyakran még politikai, nemzeti, faji, vallási, illetve egyéb kollektív jellegű azonosulásokkal.

Pedig ezek közül egyik sem a valódi éned. Ijesztőnek találod ezt? Vagy megkönnyebbülést jelent ezt megtudni? Mindezekről a dolgokról előbb-utóbb le kell mondani. Most még talán nehéz elhinni – és én semmiképpen sem kérem tőled, hogy elhidd-, hogy a felsoroltak egyikében sem találhatod meg valódi identitásodat. Tudni fogod, hogy igazat szólok. Legkésőbb akkor, amikor a halál közeledtét érzed. A halál mindent lehánt rólad, ami nem te vagy.

Az élet titka: “a halál előtt meghalni”, és rájönni, hogy nem létezik halál.

-Eckhart Tolle: A Most hatalma-

8. rész

AZ EGO AZONOSULÁSA A FÁJDALOMTESTTEL

Az előbbiekben ismertetett folyamat rendkívüli erejű, mégis egyszerű! Egy gyerek is képes elsajátítani, és remélhetőleg egy napon ez egyike lesz azon dolgoknak, amiket a gyerekek elsőként tanulnak meg az iskolában. Amint megértetted az alapelvet, hogy a benned zajló események megfigyelőjeként légy jelen – és ezt a “megtapasztalás révén érted meg” -, birtokodba került az átalakuláshoz szolgáló leghatékonyabb szerszám!

Ezzel nem kívánom letagadni, hogy a fájdalmaddal való nem azonosulás olykor igen erős belső ellenállásba ütközik. Ez különösen akkor következhet be, ha életed nagy részét eddig érzelmi fájdalomtesteddel való teljes azonosulásban töltötted, és énképedet teljesen vagy nagyrészt ennek alapján alakítottad ki, más szóval ez azt jelenti, hogy érzelmi fájdalomtestedből boldogtalan ént alkottak és azt hiszed, hogy ez az elme alkotta kitaláció te magad vagy. Ebben az esetben az identitásod elvesztésétől való, öntudatlan félelem erős ellenállást vált majd ki mindenen nem azonosulással szemben.

Másként megfogalmazva: inkább vagy hajlandó továbbra is fájdalomban élni – a fájdalomtest lenni -, mint beleugrani az ismeretlenbe és megkockáztatni a már ismerős, megszokott, boldogtalan éned elvesztését. Ha ez lenne nálad a helyzet, akkor figyeld meg az ellenállást magadban! Figyeld meg a fájdalomhoz való ragaszkodásodat: Légy nagyon éber! Figyeld meg azt a különös örömet, amit a boldogtalanságból mentesz! Figyeld meg a kényszerítő erőt, amely arra indítana, hogy beszélj vagy gondolkozz róla! Ha tudatossá teszed, az ellenállás megszűnik. Ezt követően figyelmedet már a fájdalomtestbe irányíthatod, tanúként jelen maradhatsz, és így elindíthatod annak transzmutációját.

Csak te teheted ezt meg! Senki más nem képes megtenni ezt neked. Ha azonban szerencsés vagy, és találsz valakit, aki nagyon tudatos, s ha lehetőséged van vele lenni és csatlakozni hozzá a jelenlét állapotában, akkor ő segítségedre lehet, és fölgyorsíthatja a folyamatot. Saját fényed így gyorsan fölerősödik majd. Ha az épp csak lángra lobbant farönköt egy már hatalmas lángokkal égő farönk mellé helyezik, majd egy idő után elhúzzák mellőle, akkor az első farönk is sokkal hevesebben lángol majd. Végső soron ugyanaz a tűz ég mindkettőben. A spirituális tanító egyik feladata, hogy ilyen tűz legyen. Egyes terapeuták szintén képesek lehetnek ellátni ezt a funkciót, feltéve, hogy túlléptek már az elme szintjén, és képesek a veled töltött időben létrehozni és fenntartani az erőteljes, tudatos jelenlét állapotát.

A) A félelem eredete

Úgy beszéltél a félelemről, mint alapvető, háttérben meghúzódó érzelmi fájdalmunk részéről. Hogyan keletkezik a félelem, és miért van belőle oly sok az emberek életében? S vajon nem szükséges-e az egészséges önvédelemhez bizonyos mennyiségű félelem is? Ha nem félnék a tűztől, esetleg belenyúlnék, és megégetném magam!

Nem a félelem miatt nem nyúlsz a tűzbe, hanem mert tudod, hogy megégetnéd magad. Nincs szükséged félelemre ahhoz, hogy elkerüld a fölösleges veszélyeket. Ehhez csupán minimális intelligencia és józan ész szükségeltetik. Ilyen gyakorlati ügyekhez érdemes alkalmazni a múltban megtanult leckéket. Ha viszont valaki tűzzel vagy más fizikai erőszakkal fenyegetne, akkor már valószínűleg félelmet éreznél. Ez a veszélytől való ösztönös visszariadás. Én azonban nem a félelem pszichológiai állapotáról beszélek itt.

A félelem pszichológiai állapota elválik bármilyen konkrét, valódi, azonnali veszélytől. Ez több formában jelentkezhet: kényelmetlenség érzetként, aggodalomként, szorongásként, idegességként, feszültségként, rettegésként, fóbiaként stb. Ez a fajta pszichológiai félelem mindig valami olyasmivel kapcsolatos, ami megtörténhet, s nem olyannal, ami éppen most történik. Te itt és most vagy, elméd pedig a jövőben. Ez “szorongásszakadékot” szül. Ha te az elméddel azonosulva elvesztetted a kapcsolatot a most erejével és egyszerűségével, akkor ez a szorongásszakadék állandó társaddá válik. A jelen pillanattal mindig meg tudsz birkózni, viszont képtelenség megbirkózni valamivel, ami csak az elmének egy kivetítése, a jövővel.

Sőt, ameddig az elméddel azonosulsz, addig életedet folyamatosan az ego működteti, ahogy azt már korábban is említettem. Az ego – épp fantomtermészete miatt – a finoman kimunkált védelmi mechanizmusok ellenére nagyon sérülékeny és bizonytalan, s állandó fenyegetettséget érez. Mellesleg ez még akkor is így van, ha az ego kifelé nagyon magabiztosnak mutatja magát.

Emlékezz csak a definícióra, miszerint az érzelem a testnek az elme működésére adott válaszreakciója.

Vajon milyen üzenetet kap a folyamatosan a test az egótól, a hamis, elme teremtette éntől? “Veszély! Fenyegetve vagyok!” És milyen érzelmet gerjeszt ez a folyamatos üzenet? Természetesen félelmet.

A félelemnek a jelek szerint számos oka lehet:

veszteségből való félelem, kudarctól való félelem, sérüléstől való félelem stb. Pedig végső soron valójában minden félelem az ego félelme a haláltól, a megsemmisüléstől. Az ego számára a halál mindig karnyújtásnyira ólálkodik. Ebben az elmével azonosult állapotban a haláltól való félelem az élet minden területére kihat.

Pl. még egy olyan, látszólag triviális és “normális”, gyakori jelenség is a halálfélelemből ered, mint a kényszeres szükséglet, hogy a vitában neked legyen igazad – görcsösen védve az álláspontod amivel azonosultál – s hogy egy mentális, gondolati pozicíóval, akkor tévedésed esetén a te – elme alapú – énképedet komoly megsemmisülési veszély fenyegeti. Egóként tehát nem engedheted meg magadnak, hogy tévedj! A tévedés egyenlő lenne a halállal! Emiatt vívtak háborúkat, és emiatt futott megszámolhatatlanul sok kapcsolat zátonyra. Ha egyszer véget vetsz az elméddel való azonosulásnak, akkor éntudatod számára már nem számít, hogy igazad van-e vagy nem, s így szerte foszlik a mélyen tudattalan, erős kényszered, mely szerint feltétlenül igazadnak kell lennie – ami egyébként az erőszak egyik megnyilvánulási formája. Akkor világosan és határozottan kimondhatod majd, hogy mit érzel, mit gondolsz, és ez már nem jár együtt sem védekezéssel, sem támadással. Ebben az állapotban éntudatod bensődnek már egy mélyebb és igazabb forrásából táplálkozik, s nem az elmédből. Vedd észre a benned esetleg fölbukkanó védekező kényszer bármilyen formáját! ez esetben vajon mit védesz? egy illuzórikus identitást, az elmédben lévő képet, egy fiktív lényt. Azáltal, hogy ezt a mintát tudatossá teszed, hogy tanúként megfigyeled, megszünteted a vele való azonosulást. Tudatosságod fényében a tudattalan mint így már gyorsan szerte foszlik. Ezzel véget ér minden vita és hatalmi játék, amik roppant mértékben rombolják az emberi kapcsolatokat. A mások fölötti hatalom valójában erőnek álcázott gyöngeség. Az igazi erő bensődben található, és az most elérhető számodra!

A félelem állandó társául szegődik annak, aki az elméjével azonosul, és így elveszti a kapcsolatot valódi erejével, mélyebb énjével, amely a Létben gyökerezik. Egyenlőre nagyon csekély azoknak a száma, akik túljutottak az elmén, és így föltételezhető, hogy jóformán mindenki, akivel csak találkozol vagy akit ismersz félelemben él. Csupán a félelem intenzitása szempontjából különböznek egymástól. A skála egyik vége az aggodalom és a rettegés, a másik vége a bizonytalan nyugtalanság és a távoli fenyegetettség érzése, és mindenki e két véglet között ingadozik. A legtöbb emberben csak akkor tudatosodik ez a félelem, amikor az valamelyik hevenyebb formájában jelenik meg.

5. rész Érzelem: A Test válaszreakciója

Mi a helyzet az érzelmekkel? Én sokkal inkább akadok el az érzelmeimben, mint a gondolataimban, az elmémben.
Az elme, abban az értelemben, ahogy én használom ezt a szót, nemcsak gondolatot jelent. Magába foglalja érzelmeidet, valamint az összes tudattalan mentális és emocionális reagálási mindtádat is. Az érzelmek az elme és a test találkozási pontján keletkeznek. Tested reagál az elmédre: ez a válaszreadció az érzelem.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy az érzelem az elme tükröződése a testben. Pl. a támadás gondolata vagy valami más, szintén ellenséges gondolat olyan energiafelhalmozódást hoz létre a testben, amit dühnek nevezünk.
A test fölkészül a harcra. Az a gondolat, hogy testileg vagy lelkileg fenyegetett helyzetbe kerültél, összehúzódásra készteti a testet. A félelem elnevezésű léleknek ez a fizikai vonatkozása. Kutatások kimutatták, hogy az erős érzelmek még biokémiai változásokat is előidéznek a testben. Ezek a kémia reakciók képviselik az érzelem fizikai vagy anyagi aspektusát. Természetesen általában nem vagy tudatában miden gondolatmintádnak, és többnyire csak az érzelmeid megfigyelése révén tudod tudatosítani őket.
Minél jobban azonosulsz gondolkodásoddal, rokonszenveiddel és ellenszenveiddel, ítéleteiddel és értelmezéseiddel – tehát minél kevésbé vagy jelen figyelő tudatosságként-, annál erősebb lesz az érzelmi energiatöltés, függetlenül attól, hogy ennek tudatában vagy-e vagy sem. Ha képtelen vagy érezni az érzéseidet, ha elszigetelődtél tőlük, akkor végül tisztán fizikai szinten fogod megtapasztalni őket, testi probléma, illetve tünet formájában. Az utóbbi években sokat írtak erről, ezért nem érdemes itt ebbe mélyebben is belemennem. Egy erős, tudattalan érzelmi minta még külső eseményekként is manifesztálódhat, amely látszólag véletlenül történik veled. Pl. megfigyeltem, hogy akiben rengeteg elfojtott düh raktározódik-anélkül, hogy erről tudomásuk elnne-, azokat gyakrabban támadják meg más, dühös emberek, szóval vagy tetleg, és sokszor különösebb ok nélkül.
Erős dühkisugárzásukat egyes emberek a tudatküszöb szintje alatt fölfogják és ez hozza felszínre saját, lappangó haragjukat.
Ha kevéssé érzed érzelmeidet, kezdd azzal, hogy figyelmedet tested belső enerigamezejére összpontosítod! Érezd a testedet belülről! Ennek hatására érzelmeiddel is kapcsolatba kerülsz. Később zet még részletesebben is megtárgyaljuk.

Azt mondod, hogy az érzelem az elme tükröződése a testben. De néha ellentmondás van kettejük között: az elme azt mondják: “igen”, vagy fordítva.
Ha igazán meg akarod ismerni az elmédet, akkor – mivel a test mindig hűen tükrözi azt – vedd szemügyre érzelmedet, illetve még inkább: érezd azt a testedben! Ha a gondolat és az érzelem nyilvánvalóan ellentmond egymásnak, akkor a gondolat a hazugság, s az érzelem az igazság. Nem a végső igazsága annak, hogy ki vagy te, de a viszonlagos igazsága az akkori mentális állapotodnak.
A felszíni gondolatok és a tudattalan mentális folyamatok közötti ütközések gyakoriak. Lehet, hogy a gondolatként még nem tudod azonosítani elméd tudattalan tevékenységét ám érzelemként az testedben mindig tükröződni fog, s annak már tudatára tudsz ébredni. Egy érzelem ily módon történő megfigyelése lényegében ugyanolyan, mint egy gondolat megfigyelése, amely folyamatot már ismertettem.

Az egyetlen különbség, hogy a gondolat a fejedben fészkel, az érzelem – erős fizikai komponense miatt – elsősorban a testben érezhető. Ezt követően már hagyhatod, hogy az érzelem ott legyen anélkül, hogy az irányítana téged. Így már nem vagy az érzelem; a szemlélő vagy, a figyelő jelenlét. Ha gyakorlod ezt, akkor minden, ami tudattalan benned, az a tudat fényében fog kerülni.

Tehát, ugyanolyan fontos az érzelmeink megfigyelése, mint a gondolatainké?
Igen. Tedd szokásoddá, hogy megkérdezed magadtól: “Mi zajlik bennem ebben a pillanatban?” ez a kérdés a megfelelő irányba fog elindítani. De ne elemezz, csak figyelj! Irányítsd figyelmedet befelé! Érezd az érzelem energiáját! Ha nem találsz érzelmet, irányítsd figyelmedet a test energiamezejébe még mélyebbre!
Ez a belépés a Létbe!
Az érzelem általában egy fölerősített és energetizált gondolatmintát képvisel, és mivel gyakran hatalmas az energiatöltése, ezért eleinte bizony nem könnyű a jelenben maradni, hogy megfigyelhesd.
Át akarja venni az uralmat fölötted, és ez általában sikerül is neki, kivéve, ha elegendő jelenlét van benned. Ha jelenlét híján tudattalanul azonosulsz az érzelemmel – ahogy az történni szokott-, akkor ideiglenesen az érzelem leszel “Te”. Gyakran ördögi kör alakul ki gondolkodásod és az érzelem között: azok egymást táplálják. A gondolatminta önmaga fölnagyított reflexióját teremti meg érzelem formájában, és az eredeti gondolatmintát az érzelem rezgő energiája folyamatosan táplálja. Az érzelmet kiváltó helyzeten, eseményen vagy személyen való tartós töprengéssel a gondolat energitá táplál az érzelembe, ami viszotn energetizálja a gondolatmintá, és így tovább.
Alapvetően valamennyi emóció* egyetlen ősi, differenciálatlan érzelem különböző változata, amely a néven és formán túli lényed tudatának elvesztéséből ered. Differenciálatlan jellege miatt nehéz olyan nevet találni, amely pontosan leírná ezt az érzelmet. A “félelem” szó megközelítőleg megfelelő lenne rá, de a folyamatos fenyegetettség érzetéhez még az elhagyatottságnak és a teljesség hiányának a mély érzése is hozzávegyül. Legjobb ezt a differenciálatlan alapérzelmet egy hasonlóan differenciálatlan fogalommal illetni: nevezzük hát egyszerűen “fájdalomnak”. Az elme egyik fő feladata, hogy harcoljon ezzel az érzelmi fájdalommal, hogy megszüntesse azt – részben éppen emiatt zakatol szüntelenül-, ám mindössze annyit tud elérni, hogy időlegesen elfedi.
Történetesen minél jobban küszködik az elme, hogy megszabaduljon a fájdalomtól az annál intenzívebbé válik.
Az elme soha nem találhatja meg a megoldást, és nem is engedheti meg neked, hogy te megtaláld, mert ő önmaga lényegi része a “problémának”.
Képzelj el egy rendőrtisztet, aki megpróbál elfogni egy gyújtogatót, miközben ő maga a gyújtogató! Nem szabadulhatsz meg ettől a fájdalomtól, amíg föl nem hagysz azzal, hogy éntudatodat az elméddel, vagyis az egóddal való azonosulásból származtasd.  Amint ezt megteszed, az elme uralma megdől, és a Lét – valódi természetedként- feltárja magát.
Igen tudom mit fogsz kérdezni.

Azt akartam kérdezni, hogy mi a helyzet az olyan pozitív érzelmekkel, mint a szeretet és az öröm?
Ezek elválaszthatatlanok a léttel való, belső összekapcsolódottságod természetes állapotától. A szeretet é az öröm futó pillanatai vagy a mély békeérzés röpke másodpercei elérhetőek számodra, valahányszor a gondolatáramlásban rés támad.
A legtöbb ember számára az ilyen rések vagy hézagok ritkán és csak véletlenszerűen alakulnak ki, olyan pillanatokban, amikor az elme “torkára forr a szó”  rendkívüli szépség láttán, szélsőséges fizikai megterhelés vagy súlyos veszély idején. Belül hirtelen csönd és nyugalom támad, és abban a csöndben egy finom, de erőteljes öröm-, szeretet- és békeérzés jelenik meg.
Ezek a pillanatok általában rövid életűek, mivel az elme gyorsan visszaállítja zajkeltő tevékenységét, amit gondolkodásnak nevezünk. A szeretet, az öröm és a béke nem virágozhat, míg meg nem szabadítottad magad az elme uralmától. ezeket az érzéseket azonban nem nevezném érzelmeknek. Ők ugyanis az érzelmeken túlról, egy sokkal mélyebb szintről származnak.
Előbb teljesen tudatára kell ébredned az érzelmeidnek, és képessé kell válnod arra, hogy érezd őket, mielőtt megérezheted azt, ami rajtuk túl van.
Az érzelem szó betű szerint fordítva zavart jelent. Az emóció szó ugyanis a latin emovere szóból ered, ami azt jelenti:“zavarni”.

A szeretet, az öröm és a béke a Lét mély állapotai vagy még inkább a Léttel való, belső összekapcsolódottság mély állapotának három oldala. S mint ilyeneknek, nincs is ellentétük. Ugyanis az elmén túlról származnak. Az érzelmek azonban, a  dualisztikus kettősségben gondolkozó-elme részeként, már alá vannak vetve az ellentétek törvényének. Utóbbi egyszerűen azt jelenti, hogy nem lehet valami jód anélkül, hogy ne lenne rosszad is. Amit tehát az elmével azonosult, megvilágosulatlan állapotban néha – tévesen örömnek nevezünk, az általában csak a folyamatosan hullámzó, fájdalom-élvezet-fájdalom-élvezet ciklikusság rövid életű élvezetszakasza. Az élvezet mindig valami rajtad kívül álló dologból származik, míg az öröm a bensődből fakad.
Ami ma élvezetet nyújt, az holnap már fájdalmat okoz vagy elmúlik, és akkor a hiány fog fájdalommal eltölteni. Amit szerelemnek neveznek az ugyanis élvezetes és izgalmas lehet egy ideig, ám valójában csak függőség, csimpaszkodás, egy rendkívül “szomjas” állapot, amely egy szempillantás alatt az ellentétbe csaphat át. A kezdeti eufória elmúltával sok “szerelmi” kapcsolat “szerelem” és gyűlölet, vonzás és taszítás között váltakozik.
Az igazi szeretet nem okoz szenvedést. Hogyan is okozhatna? Nem fordul át hirtelen gyűlöletbe, ahogy az igaz öröm sem változik át fájdalommá. Amint mondtam, még megvilágosodásod előtt is az elme uralma alól történő fölszabadulásod előtt – villanásnyi időkre kóstolót kaphatsz az Igaz örömből, az igazi szeretetből és a mély, belső béke érzetéből, amelyek egyszerre nyugodtak és vibrálóan élet teliek. Ezek valódi természeted aspektusai, amelyeket azonban az elme jobbára eltakar. Még egy “normális” függőségben zajló kapcsolaton belül is adódhatnak pillanatok, amikor valami valódibb, valami megromolhatatlan dolog jelenléte érezhető. Ám ezek csak futó pillanatok, amelyeket az elme közbeavatkozása ismét gyorsan elfed.

Akkor úgy tűnhet, hogy találtál valami kivételesen értékeset, amit aztán elveszítettél; vagy az elméd majd meggyőz, hogy az úgyis csak illúzió volt. Valójában nem illúzió volt az, és nem is veszítheted el. Ez természetes állapotod része, amit az elme ugyan eltakarhat előled, ám le soha nem rombolhat. A legsötétebb felhőzet mögül sem tűnt el a Nap. Akkor is ott fénylik, a felhők másik oldalán.

Buddha azt mondja, hogy a fájdalom és a szenvedés a vágyból és a sóvárgásból ered, és úgy szabadulhatunk meg a fájdalomtól, ha elvágjuk a vágy köteleit.
Minden sóvárgás abból ered, hogy a Lét öröme helyett az elme a külső dolgokban és a jövőben keresi az üdvösséget és a kielégülést.Amíg én az elmém vagyok, addig egy vagyok a sóvárgásokkal, igényekkel, akarásokkal, ragaszkodásokkal és averziókkal, s rajtuk kívül nem is létezik “én”. Az csupán szimpla lehetőség, megvalósulatlan képesség, egy még kicsírázatlan mag. Ebben az állapotban még a megszabadulás vagy a megvilágosodás iránti vágyaim is csak egy újabb sóvárgás, egy jövőbeli kiteljesedés utáni áhítozás. Ezért hát ne törekedj arra, hogy megszabadulj a vágytól vagy hogy “elért” a megvilágosodást! Légy jelen! Légy ott, ahol vagy, ám az elme őreként!
Buddha idézése helyett légy a Buddha, legyél a “fölébredt”, amit a Buddha szó jelent.
Az emberek mérhetetlenül hosszú idő óta a szenvedés rabjai.
Azóta, hogy kiestek a kegyelem állapotából, s beléptek az idő és az elme birodalmába, elveszítve a Lét tudatosságát. Attól a pillanattól kezdve önmagukat jelentéktelen töredékeknek érzékelték és érzékelik egy idegen univerzumban, elszakadva a Forrástól és egymástól.

Amíg az elmével azonosulsz, addig a fájdalom elkerülhetetlen, mert – spirituálisan szólva – öntudatlan vagy.
Itt elsősorban az érzelmi fájdalomról beszélek, ami a testi fejdalomnak és a betegségnek is a legfőbb oka.
A neheztelés, a gyűlölet, az önsajnálat, a bűntudat, a düh, a depresszió, az irigység s.t.b. még a legkisebb ingerültség is, a fájdalom megnyilvánulásai. És minden élvezet vagy érzelmi feldobottság magába hordozza a fájdalom magját is., a tőle elválaszthatatlan ellentétét, amely idővel szintén manifesztálódik. Aki valaha is kipróbált már valamilyen drogot, hogy feldobódjon, az pontosan tudja, hogy a “hegyet” elkerülhetetlenül “völgy” követi, hogy az élvezet végül a fájdalom valamilyen formájává alakul át. Sokan tudják saját tapasztalatukból, milyen könnyen és gyorsan változhat át egy bensőséges kapcsolat az élvezet forrásából a fájdalom forrásává.
Magasabbról nézve mind a negatív, mind a pozitív polaritás ugyanannak az érmének a két oldala. Mindkettő annak a háttérben meghúzódó fájdalomnak a része, ami elválaszthatatlan az elmével azonosuló, egós állapottól.
A fájdalmadnak két szintje van:
az a fájdalom, amit most hozol létre: illetve a múltból származó fájdalom, ami még mindig elmédben és testedben él.
Hogyan hagyhatjuk abba a fájdalom teremtését a jelenben? Hogyan oldjuk föl a múlt fájdalmát? Erről fogok a következő fejezetben beszélni!

-Echart Tolle:”A most hatalma”- 4. rész Megvilágosodás: A Gondolat fölé való emelkedés

Nem kulcsfontosságú a gondolkodás ahhoz, hogy életben maradjak ebben a világban?
Az elméd egy műszer, egy szerszám. Arra való, hogy bizonyos feladatokhoz használd, és amikor az adott feladatot elvégezted, lefedd. Véleményem szerint a legtöbb ember gondolidásának 80-90%-a nemcsak ismétlődő és haszontalan, hanem – diszfunkcionális és gyakran negatív természete miatt – többnyire még káros is. Figyeld meg az elmédet, és egyet fogsz velem érteni! Ez azonban sajnos jelentős mértékű életenergia-veszteséget is okoz. Valójában ez a fajta kényszeres gondolikozás nem más, mint szenvedélybetegség.
Mi a jellegzetessége ennek a szenvedélybetegségnek avagy függőségenk? Egyszerűen: már nem érzed, hogy van lehetőséged kilépni belőle. Nálad erősebbnek tűnik. Az öröm hamis érzetet is megadja. Olyan örömét, ami minden esetben fájdalomba fordul át.

Már miért lennék a gondolkodás rabja?

Mert azonosulsz vele, ami azt jelenti, hogy éntudatodat az elme tevékenységéből és tartalmából eredezteted. Mert abban a hitben élsz, hogy megszűnnél, ha abbahagynád a gondolkodást. Születésedtől kezdve, ahogy növekszel, személyes és kulturális kondicionálásodtól függő, mentális képet formálsz magadnak arról, hogy ki vagy. Ez a fantom éned az egód. Az ego valójában elmetevékenység, és kizárólag a folyamatos gondolkodás tartja életben. Az ego fogalmát többféleképpen értelmezik. Könyvemben a “hamis én” értelemben használom, amelyet az elmével való öntudatlan azonosulás hozott létre.

Az ego számára a jelen pillanat gyakorlatilag nem létezik. Csak a múltat és a jövőt tartja fontosnak. az igazságnak ez a teljes fejre állítása a felelős azért, hogy “egoüzemmódban” az elme működése annyira zavart. Állandóan a múlt életben tartásával foglalkozik, hiszen anélkül ki is volnál? Minduntalan kivetíti magát a jövőbe, hogy biztosítsa folyamatos fennmaradását, és hogy valamiféle megkönnyebbülést vagy kielégülést tlaáljon ott.

Azt mondja: “egy napon, amikor ez, az vagy amaz megtörténik, akkor majd jólfogom magam érezni, akkor majd boldog és kiegyensúlyozott leszek.”

De meg olyankor is, amikor az ego látszólag a jelennel foglalkozik, akkor sem a jelent látja. Teljesen tévesen érzékeli azt, mert a múlt szemüvegén keresztül nézi, vagy egy cél elérésének eszközévé redukálja. Olyan cél eszközévé, ami minden esetben az elme által kivetített jövőben található. Figyeld csak meg az elmédet, és meglátod majd, hogy az valóban így működik!
A fölszabadulás kulcsa a jelen pillanat. képtelenség azonban megtalálni a jelen pillanatot, amíg te az elméd vagy.

Nem akarom elveszíteni az elemző- és megkülönböztető-képességemet, szívesen megtanulnék volágosabban gondolkodni, jobban összpontosítva, de nem óhajtom elveszíteni az elmémet. Hitem szerint a gondolkodás képessége a legnagyobb kincsünk. Nélküle csak egy különleges állatfaj lennénk!

Az elme uralma csupán egy lépcsőfok az evolúcióban. Itt az ideje, hogy sürgősen továbblépjünk a következő lépcsőfokra, különben az elme, ez a szörnyeteggé nőtt fenevad, elpusztít minket.
Később ezt bővebben is kifejtem. A gondolkodás és a tudat nem rokon értelmű szavak.
A gondolkodás a tudatnak csak egy kis része. Gondolat nem jöhet létre tudat nélkül, de a tudatnak nincs szüksége gondolatra.

A megvilágosodás a gondolat fölé való emelkedést jelenti, nem pedig az alá, az állat- vagy a növényvilág szintjére történő lesüllyedést. Megvilágosdott állapotban szükség esetén továbbra is használod gondolkodó elmédet, de sokkal összeszedettebben és hatékonyabban, mint addig.
Többnyire gyakorlati célokra alkalmazod, ám az önkéntelen, belső párbeszédek helyett a belső csönd és nyugalom veszi át. Amikor viszont használod az elmédet-különösképp, ha valamilyen kreatív megoldásra van szükséged-, akkor néhány perces intervallumokban váltakozol a gondolat és a csönd, az elme be- és kikapcsolt állapota között. Utóbbi a gondolatmentes tudatosság állapota. Csak ekkor lehet kreatívan gondolkodni, mert csak ebben az állapotban van a gondolatnak valódi ereje. A gondolat önmagában, amikor már nem kapcsolódik össze a tudat sokkal hatalmasabb birodalmával, gyorsan meddővé, beteggé és rombolóvá válik.

Az elme lényegében túlélési gépezet. Alkalmas támadásra és önvédelemre más elmékkel szemben, információ gyűjtésre, annak tárolására és elemzésére, viszont egyáltalán nem kreatív. Minden igazi művész – akár tudatában van, akár nem – az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést.

Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek. Amerika legkiemelkedőbb matematikusai körében – beleértve Einstent is – fölmérést végeztek, amelyben munkamódszerükre kívántak fényt deríteni. Meglepő módon az derül ki, hogy “magának a kreatív folyamatnak a meghatározó, rövid szakaszában a gondolkodás csupán alárendelt szerepet játszik”. Ezért azt mondhatom, hogy a tudósok többsége nem azért nem kreatív, mert nem tudja, hogyan kell gondolkodni, hanem, mert tudja, hogyan hagyja abba a gondolkodást!

Nem az elme, nem a gondolkodás eredménye, hogy a Földön az élet csodája vagy a tested megteremtődött és fennmaradt. Nyilvánvaló, hogy egy olyan intelligencia műve, amely sokkal hatalmasabb, mint az elme. Hogy tud az egyszerű emberi sejt, amelynek mindössze 0,02-0,03 milliméter az átmérője, annyi isntrukciót tartalmazni egyetlen DNS-molekulában, amely írott formában 1000 darab, egyenként 600 oldalas könyvet töltene meg?

Minél többet tudunk meg a test működéséről, annál inkább rájövünk, milyen hatalmas is ez az intelligencia, amely működésben tartja, s valójában mily keveset is tudunk róla. Amikor az elme újra összekapcsolódik ezzel az intelligenciával akkor fantasztikus szerszámmá válik! Akkor már valami önmagánál nagyobbat szolgál.

-Eckhart Tolle: A most hatalma-

3. rész

Pontosan mit értesz azon, hogy “figyelni a gondolkodót”?

Ha valaki elmegy az orvoshoz, és azt mondja, hogy: “egy hangot hallok a fejemben”, akkor valószínüleg elmegyógyászhoz irányítják. A helyzet az, hogy gyakorlatilag mindenki folyamatosan hall ilyen hangot a fejében: ez az önkéntelen gondolkodási folyamat, amelyről nem is tudod, hogy hatalmadban áll megállítani. Szünet nélküli monológok és dialógusok peregnek benned. Valószínüleg találkoztál már olyan “őrült” emberrel az utcán, aki megállás nélkül beszél magához. Nos, ez nem sokban különbözik attól, amit te és más “normális” emberek tesznek. A különbség csupán annyi, hogy ezt te nem hangosan teszed. A hang megjegyzéseket tesz, elmélkedik, ítélkezik, összehasonlít, panaszkodik, tetszést és nemtetszést fejez ki stb. 
A hang nem feltétlenül alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, amelyben éppen vagy: Előfordul, hogy a közeli vagy a távoli múltat eleveníti föl, olykor lehetséges jövőbeli helyzeteket próbál ki vagy képzel el. Utóbbi esetben többnyire rosszra forduló, kellemetlen jövőképeket vetít eléd: ezt nevezzük aggódásnak. A hangsáv mellé olykor vizuális megjelenítés, “mentális mozi” is társul. De még ha meg is felel a hang az adott helyzetnek, akkor is múltként értelmezi azt. Azért, mert a hang a kondicionált- beidegzett, reflexekben működő-elmédhez tartozik, ami teljes múltad és kollektív kulturális örökséged végterméke. A jelent így a múlt szemüvegén keresztül látod és értékeld, és szükségszerűen teljesen torz képet alakítasz ki róla. A hang nem ritkán az illető legnagyobb ellensége. Sok ember él a fejében inkvizítorral, aki folyamatosan kínozza, támadja és bünteti őt, s megfosztja életerejétől. Tömérdek nyomorúságnak, boldogtalanságnak, sőt betegségnek is valójában ez az oka! A jó hír, hogy függetlenítheted magadat az elmédtől!  Ez az egyetlen igazi fölszabadulás. Ennek első lépését máris megteheted. Figyelj minél gyakrabban a fejedben szóló hangra! Szentelj különös figyelmet azoknak az ismétlődő gondolatminták- nak, amelyek régi lemezekként tán már évek óta újra és újra lejátszásra kerülnek! Ezt értem azon, hogy “figyeld a gondolkodót”, ami más szóval azt jelenti: figyelj a fejedben szóló hangra, tanúskodó jelenlétként légy ott! A hangra figyelve legyél pártatlan! Más szóval: ne ítélkezz! Ne értékeld és ne ítéld el, amit hallasz, mert ha így teszel, akkor – a hátsó ajtón – valójában ugyanazt a hangot engedted vissza… Hamarosan fölismered: a hang ott van, míg én itt vagyok, hallgatva és figyelve őt. Ez az én vagyok – fölismerés, saját jelenlétednek ez az érzékelése már nem gondolat. Ez az elmén túlról érkezik.
***
Amikor tehát egy gondolatra figyelsz, akkor nemcsak a gondolatnak vagy tudatában, hanem a gondolat tanújaként önmagadnak is. A képbe így a tudatosságnak egy új dimenziója lép be. A gondolatra figyelve egyfajta tudatos jelenlétet érzel – mélyebb énedet -, mintegy a gondolat mögött. A  gondolat ekkor elveszti a hatalmát fölötted, s gyorsan elül, mert már nem adsz energiát az elmének azzal, hogy azonosulsz vele. Így kezdhetsz el véget vetni az önkéntelen, kényszeres gondolkodáésnak. Amikor a gondolat elül, akkor szakadást – egy “elme nélküli” hézagot tapasztalsz meg az elme folytonos gondolatáramában. Ezek a hézagok vagy rések eleinte rövidek, talán csak néhány másodpercesek, ám fokozatosan egyre hosszabbá válnak.

A hézagok idején egyfajta csöndet, nyugalmat és békét érzel. Így kezded el megérezni a Léttel való egység természetes állapotát, amelyet az elme általában eltakar. Gyakorlás révén a nyugalom és a béke érzése elmélyül. Mélységének történetesen nincs is határa…Egyúttal egy finom, bensőúdből kiáradó örömérzést is megtapasztalsz majd: a Lét örömét. Ez nem valami transzszerű állapot. Egyáltalán nem az. Nincs szó tudatosságvesztésről. Épp ellenkezőleg. Ha a lelki béke ára a tudatosság csökkenése, a nyugalom ára pedig az életerő és az éberség csökkenése volna, akkor nem lenne érdemes megszerezni őket. A belső összekapcsolódottságnak ebben az állapotában sokkal éberebb és fölébredtebb vagy, mint az elmével azonosult állapotodban. Teljesen jelen vagy. Ez az állapot annak az energiamezőnek a frekvenciáját is növeli, amely a fizikai testet életeti.

Mélyebbre jutva ebben az elme nélküli birodalomban -ahogy ezt néha Keleten nevezik- a tiszta tudatosság állapotát tapasztalhatod meg. Ebben az állapotban saját jelenlétedet olyan intenzitással és örömmel érzed át, hogy ahhoz viszonyítva jelentéktelenné válnak gondolataid, érzelmeid, fizikai tested és az egész külső világ.
S ez mégsem önző, hanem önzetlen, illetve “öntelen” állapot. Magad mögött hagyod azt, akire úgy gondoltál, mint “önmagam”. Alapvetően ez a jelenlét vagy te, s az ugyanakkor mégis fölfoghatatlanul hatalmasabb nálad. Amit itt elmondani próbálok, az talán látszólagos ellentmondásnak, paradoxonnak hangzik, szavakkal mégsem lehet másképp leírni.
***
A “gondolkodó figyelése” helyett úgy is létrehozhatsz hézagot avagy időrést az elme gondolatáramában, hogy figyelmedet egyszerűen a mostra irányítod. Egyszerűen tudatosítsd intenzíven a jelen pillanatot! Nagyon jó érzés. Tudatosságodat így elvonod az elme tevékenységétől, és olyan, elme nélküli időrést hozol létre,amelyben rendkívül éber és tudatos vagy, ám nem gondolkozol. Ez a meditáció lényege.

Mindennapi életedben úgy gyakorolhatod ezt, ha teljes figyelmedet egy olyan rutintevékenységednek szenteled, ami csupán eszköz valamilyen célod eléréséhez, s így maga a rutintevékenység válik a céllá. Valahányszor pl lépcsőn közlekedsz, figyelj intenzíven lépéseidre, minden mozdulatodra, a lélegzést is beleértve! Légy teljesen jelen! Vagy amikor kezet mosol, figyeld meg minden érzékelésedet, ami ezzel a tevékenységgel kapcsolatos! A víz hangját és érzetét, kezed mozdulatait, a szappan illatát, stb.! Vagy amikor beszállsz a kocsidba, miután becsuktad az ajtót, várj néhány pillanatot, és figyeld meg lélegzeted áramlását! Tudatosítsd a jelenlét hangtalan, mégis erőteljes érzetét! Gyakorlásod sikerességét egyetlen dolog jelzi megbízhatóan: a bensődben érzett béke intenzitása.
***
A megvilágosodáshoz vezető utadon a legfontosabb és egyetlen lépés tehát:
tanulj meg nem azonosulni az elméddel! Minden alkalommal, amikor megszakítod az elme gondolatáramát, tudatod fénye fölerősödik.
Eljön a nap, amikor azon kapod magad, hogy úgy mosolyogsz a fejedben megszólaló hang hallatán, ahogy egy gyermek csínytevésén mosolyognál. Ez azt jelzi majd, hogy már nem veszed annyira komolyan elméd tartalmát, mert én tudatod nem függ tőle.